Többen jelezték, hogy nem nagyon írok ide semmit. Oké, egy ember szólt, de akkor is. Nekem ez már elég ahhoz, hogy leírjam, mi újság van. Ehhez nézzük meg, mi történt eddig 2013-ban.

Dobtunk egy erős elő szilvesztert, ahol úgy álltunk a dologhoz, hogy oké, ezzel letudjuk. Hát letudtuk. Szilveszter éjjelére se erőnk, se kedvünk, se májunk nem maradt. Csendes evős-ivós estét tartottunk.

Aztán január végén megtartottuk a szokásos össz-születésnapi házibulit. Sokan eljöttek idén is, voltak meglepetés vendégek és hát tényleg egy apokaliptikus valamire sikerült. Megint. Legalább is számomra. Nagyon elbasztam. Egy rakás olyan arc eljött, akiket nem látok túl sűrűn és el akartam velük beszélgetni, hogy mégis. Talán el is beszélgettem velük, csak sajnos semmire nem emlékszem. Rengeteget és rengeteg félét ittam. A pia kiütéssel győzött. Később hallottam olyan legendákat, hogy volt, amikor valakivel zsinórban, percek leforgása alatt legurítottam három bechert. És ez csak egy alkalom. Közben volt minden más is. Voltam már párszor másnapos. Töltöttem már úgy el napokat, hogy estig hányok és nyöszörgök. Ájultam már el másnaposságtól. Nem egy fogadalmat tettem, hogy „soha többé nem iszok”. De ez valami brutális volt. Tényleg, ez volt eddig a leg. Mondanám, hogy mélyen spirituális élmény, de csak szimplán kurvaszar volt.

Ezen felül természetesen voltak még kisebb-nagyobb poharazások, csak a szokásos.

Munkában folyamatosan változik a helyzet. Emberek mennek el, feladatokat osztanak újra, aminek általában az a vége, hogy új dolgokat bíznak rám. Sokat tanulok, nagyon szeretem. A fizu sajnos még mindig kritikán aluli, de tényleg szeretem a munkám és ez nagyon sokat számít.

Felmondott az illető (ostoba, rosszindulatú, együgyű, inkompetens, képzetlen, kotnyeles, dilettáns, üldözési-mániás tapló), aki pokollá tette Évi életét. Most teljesen átszellemülten kérdezgeti, hogy „nem is kell felmondanom?” meg „lehet, hogy én is szeretni fogom a munkám?”. Valószínűleg igen. Szóval örülünk.

Itt a tavasz… Végre. Újra felfedeztük az erkélyünket és pénteken már a koszlott bőrkabátomban mentem dolgozni. Kivirul az ember lelke. Évi nyakig van a tavaszi nagytakarításban, én addig kitartóan olvasok, fekszek, gép előtt ülök, satöbbi. És ha a tavasznál tartunk, elkezdtünk futni, mert az nem állapot, hogy mire felérünk a harmadikra, lihegünk, meg szúr az oldalunk. Heti két alkalom a terv, nem régóta csináljuk, de érezhetően egyre többet és többet bírunk. És találtunk tőlünk 100 méterre egy futópályát, szóval már semmi nem állhat az utunkba. Eleinte azt hittem, hogy utálni fogom, de most már úgy vagyok vele, hogy várom, hogy menjünk.

Rixi gyönyörű, pici, egészséges, aktív, rossz. Egy irdeg az egész lény.

Most akkor ennyi, remélem, nem hagytam ki semmit. Ha igen, akkor azt legközelebb. Mert lesz legközelebb, ígérem, nem kell megint három és fél hónapot várni. Talán megint dobok valami véleménnyel összerázott fikciós dolgot.

Az evés/alvás/Comed Central hármas eléggé kitöltötte a karácsonyomat, ezért nem lett semmi a beígért posztból. Viszont eszembe jutott, hogy helyette csinálhatok egy olyan bejegyzést, ami így az év végén nagyon népszerű szokott lenni. Egy leges-dolgok összeállítást. Teljesen szubjektíven áttekintem, hogy mik voltak azok a dolgok, amik a kelleténél jobban odavertek idén.

A legjobb olvasmányélmény:
Nehéz kategória, mert alapvetően megnézem mit veszek a kezembe, ezért van az, hogy csupa fasza könyvet olvasok. Csak felsorolásként (mert már értekeztem róluk) az idei legjobbak, amiket hátralevő életem során biztos, hogy magammal fogok vinni idebent:
Ray Bradbury: Marsbéli Krónikák
G. R. R. Martin: Sárkányok Tánca
Dan Simmons: Hyperion és Hyperion Bukása
+1: Orson Scott Card: Végjáték. Ezt a napokban kezdtem el, de hátborzongatóan kurvajó! Ezzel fogom magam átolvasni 2013-ba.
És külön öröm, hogy nem olvastam idén (se) semmi szarságot.

A legjobb film:
Most agyalhatok, hogy idén miket láttam és mik hogy tetszettek? Vagy inkább kiürítem az elmémet és megkérdezem magamtól, hogy mi volt az A FILM idén. Természetesen a második opciót választom és kimondom, hogy a nyertes a:
Bosszúállók. Ha valaha lesz utódom és elképzelem vele a tökéletes délutánt a tökéletes filmmel, akkor csak ez jöhet szóba. Igen, mondhatják sokan, hogy egy egyszerű akcióról beszélünk, csak akkor tévednek. Ez egy közösség egységes tudatának kivetülése. És ha alapul veszem, azt, amit egy nálam sokkal okosabb ember mondott a filmekről (Miszerint: „Csak egyfajta rossz film van, az unalmas film.” – oké, ezzel lehet vitatkozni, de most kapóra jön.), akkor ez egy nagyon jó film. Továbbá segített megszeretni Hulkot (köszi ügyes animátorok és színésztehetség Mark Ruffalo). És amiért még nagyon hálás vagyok ennek a filmnek, hogy kloroformot nyomott a bennem szunnyadó bölcsész arcába és az eszméletlen testét bevágta egy szecskagépbe. Egy kellemetlen, unalmas, fölényeskedő alak volt, itt volt az ideje, hogy megszabaduljak tőle.
Futottak még: 50/50, Ted, Sunset Limited.

Legjobb sorozat:
Na, ezt veszem rövidre, mert nem túlzottan néztünk az idén sorozatokat, de ha írnom kell, akkor:
Breaking Bad, Sherlock, Happy Endings. A Trónok harca második évad a könyvvel összehasonlítva körömpörkölt a marha steak mellett.

Legjobb szállóige:
Idén is sok hülyeséget tanultam innen-onnan. De csak egyet tudok felidézni, amit magamévá tettem, és ami említésre érdemes, mert tökéletesen szimbolizálja, hogy mennyire van elbaszva a világunk:
„Az újságban olvastam szóval igaz” – James Moriarty (Sherlock)

Legjobb zenei élmény:
Azt kell észrevennem, hogy a zene egyre kisebb szerepet tölt be az életemben. Ez nem idei tendencia, már egy ideje megvan és idén tovább folytatódott. Azért szeretem még a jó muzsikákat és szeretem bővíteni/szelektálni a Youtube - listámat. Illetve ha valami megkerülhetetlen előadó jár a közelben azt nem hagyhatom ki. Ilyen volt idén a Killers a Szigeten.

A legmeghatározóbb esemény a világban:
Nemes egyszerűséggel kijelenthetem, hogy nem volt ilyen számomra. Ennek ékes bizonyítéka, hogy egy sem jut eszembe, tehát végső soron ebben az évben sem történt semmi.

Legjobb történés az életünkben:
A sok apró-cseprő élmény és kaland közül amit kiemelek és ami talán a legjobb volt idén, hogy végre olyan munkám van amit tudok szeretni, egy olyan helyen, olyan közegben, ami érdekel. Ez számomra nagy dolog a lélekgyilkos telemarketing és a poszt-kommunista könyvtárosság után. És ami a legérdekesebb benne, hogy nem egyik napról a másikra, felvettek és kész – lett ez így, hanem hónapok alatt találtam meg a helyem és annak szépségeit.
+2: Idén először Nyaraltam Évivel kettesben, a szó klasszikus értelmében. Tengerpart, sátorozás, utazás.
És. Megtudtuk, hogy úton van második unokaöcsém vagy első unokahúgom, a röntgenkép alapján egyenlőre csak Mézi.

Legemlékezetesebb italozások:
A legjobb ivások azok, amikor emlékszünk rá. Sajnos a dolog természetéből fakadóan nem sok ilyen van, illetve nem emlékszem, hogy mi volt idén, illetve mi volt tavaly. Ilyenkor adok hálát a blogomnak, illetve annak, hogy címkézem a bejegyzéseket. A teljesség igénye nélkül:
- Nemzeti ivás Baján (dolgok nemrég)
- Bűnöző lettem anya!
- 90-es évek buli (ez mák)
- Káosz Brigád és a puszta
(Volt még néhány, de azokat csak az agyamban találom. Például amikor januárban leépítettük az új albit.)

Akartam még egy olyan kategóriát is, hogy a legjobb bejegyzéseim a blogon, de nekem majdnem mind tetszik. Ezért is tárom őket a világ elé. Néhánynál tőletek is kaptam visszajelzéseket és ezt mindig örömmel veszem. Egy annyi például, hogy: „Ez eléggé oda lett téve.” Mérhetetlenül fel tudja dobni a napom. Mazsolázgassatok, ha gondoljátok és ne riadjatok meg attól, ha eszetekbe jutott valami, de a poszt már fél éve kint van. Lehet üzenni bátran!
Minden esetre köszönöm, hogy azt a pár percet az életetekből az írásaimra szánjátok. Hasonló vagy jobb évet, mint ez volt!

+1: A legjobb meghökkentő újítás: Végy egy fél pohár tejet, önts bele egy feles Jagermeistert. Egészségetekre! Tegnap tanultam. Ki meri ezt kocsmában kérni?

Úgy érzem, eleget ekéztem már az ünnepeket, ezért ettől most el is tekintek. Amit megemlítenék, hogy hazajöttem és nincsenek nagyobb elvárásaim, mint pizsiben nézni a Comedy Centralt és kitartóan sörözni/borozni. Az volt a tervem, hogy hagyományt csinálok a szenteste Stephen King olvasásból. Jó felütés volt tavaly a Tortúra, de idén nem jön össze. Másban vagyok és más fog következni. Most épp a Ne ess Pánikba című doku könyvet olvasom Douglas Adamsről. (megjegyzés: Újra kell olvasni az Galaxis Útikalauzt!) Aztán jön a Végjáték, Orson Scott Card régóta áhított alapműve. (Köszi Évi!)
Múltkor írtam, hogy: fúj modern (de nem elég modern) technológia! Most belekóstolhatok a régi időkbe. Ezt egy WordPad-ban írom és nincs görgő az egéren, meg ha a jobb alsó sarokba viszem a kurzort, nem mutatja az asztalt (anyu gépe). Tök olyan, mint ha 2002-ben lennék. Fasza! Nagyon megvan a hangulata. Mindjárt beteszek Fürgerókalábakat, Prosecturát, meg régi Alvint.
A napokban, ha eléggé unatkozok, kirakok még egy írást, amolyan ajándék ként minden hűséges olvasómnak. Megérdemlik, mert valószínűleg úgy gondolkoznak, mint én. Hogy szívesen olvas az ember az ismerőseitől. Bármilyen utolsó senki az illető, akármekkora faszságokat vagy érdektelen pojácaságokat hord össze, jó érzés hallani a másikról, már ha a saját gondolatait osztja meg, az üzenőfalas idézetes nyomiságokat felejtsük el. Sajnálom, hogy kevesen blogoltok. Egy csomószor gondolok arra, hogy: "ezzel meg azzal a fasszal mi lehet?" Elhívnám az embereket egy sörre. De nem tudom, mert a ködös Albionban van, vagy messze mindentől, vagy nem ér rá, vagy nem iszik, vagy lusta kimozdulni, vagy simán egy üzenetet lusta vagyok írni neki, hogy "te, igyunk már meg egy sört!". Na majd tavasszal végigturnézom legalább azokat, akik elérhető közelségben vannak, ha addig nem találkoznánk. Hiszen mint ismeretes nem csak Winter is Coming, de Winter is Going is van. Remélem.
Baszki! Nincs sorkizárt sem! Frenetic! Viszont van egy Miles Davis CD!!!! Vajon működik?

Az új Man of Steel poszter. Valaki azt írta róla, hogy banális. Superman bilincsben, katonák gyűrűjében? Há’ ammeg hogy? Hiszen bármikor kiszabadulhatna. Ha csak nincsen némi kryptonite a közelben. De az arcát elnézve nem erről van szó.
Igazából nincs itt semmi rejtély, simán elég, ha belegondolunk Superman történetébe. Egy földön kívüli faj utolsó példánya, aki menedéket talált a földön. Adottságai kivételesek. Repül, szupergyors, szupererős, szinte elpusztíthatatlan, hogy a röntgenlátást, szuperhallást és kiemelkedő intelligenciát ne is említsem. Amikor egy ilyen lény keresztülhúz az égen lehagyva néhány vadászrepülőt, megállít egy föld-levegő rakétát, majd leegyensúlyoz egy utasszállító Boeinget a focipálya közepére, mit gondolhatnak a világ vezetői? Szerintem azt, hogy kibaszott nagy gáz van. Ki ez? Mik a szándékai? Honnan jött? Az rendben van, hogy megmentette kétszáz honfitársunkat, de honnan tudhatjuk, hogy nem vert át minket? Mi a biztosíték arra, hogy nem fordul ellenünk? Bármikor magához ragadhatja a hatalmat.
És ezekkel Superman is tisztában van. Természetesen nem akar világuralomra törni, de azt is jól tudja, hogy akármit tesz, nem tud mindenkit maradéktalanul meggyőzni erről. Így nem marad más, mint segíteni a gyengéket és elesetteket és nem gondolni arra, hogy milyen terveket szőnek a megállítására.
Viszont ha vád alá helyezik, nem ellenkezik. Belemegy a játékba, fejet hajt a törvény előtt, hiszen ő csak vendég. Kemény tekintettel végigvonul a folyosókon, ha kell megbilincselve, katonák közt. És ez a karakter, sőt a szuperhős karakterek legnagyobb erőssége. Nem az erő birtoklása, hanem az, hogy mihez kezdenek vele. Mert nem arról szól ez a dolog, hogy erős, aztán beveri a gonoszok képét, megkapja a nőt és elrepül a naplementébe. Erre már megtanítottak a Pókember történetek. Igen, könnyebb lenne letépni a bilincset és elrepülni, de mire menne vele? Beváltaná azt, amit az emberek suttognak. Hogy föléjük helyezi magát. Korrumpálj egy hőst és legyőzted.
És itt jön be a képbe a producer Christopher Nolan, akinek remek érzéke van a téma ilyen fajta körüljárásához. Reméljük, hogy Zack Snyder mellett tud érvényesülni és tud arról szólni ez a film, amiről kell. Hogy ne csak egy látványorgia legyen gyönyörű képekkel (ahogy azt már az előzetesben is láthattuk), hanem legyen valami mondandója is a hatalmasok felelősségéről, a kiválasztottak terheiről és a különlegesek kitaszítottságáról. Én hiszek Harvey Dentben Nolanben. Én hiszek a Man of Steelben. Lehet, hogy nagyok az elvárásaim, de miután egy képtől ennyire ihletett lettem, hogy ne bíznék a filmben?

Nem szeretem a technológiai vívmányokat. Nem értem a mondat végére és már tudtam, hogy ez így teljesen hamis állítás. Szeretem a technikai vívmányokat. A technológiát. Ezért vagyok oda a Star Trekért és úgy összességében a Sci-fiért. Szerintem kurvajó a deflektor pajzs, a távnyelő, az EMJ, a görbületi hajtómű, a hawking hajtómű, a perdhajó, a Tradis, a mintatároló, a transzporter, a replikátor, a fotontorpedó, a kilences szintű erőtér és a kirogén transz. Csak az a baj velük, hogy nem léteznek. Még. De nézzük mi van nekünk helyettük. Mobilok. Kurva mobilok. Na az ilyen technológiától irtózok. Számítógépek a zsebünkben, amit mire használunk? Birtoklási vágy, Angry Birds, és társai. Nézd, itt ez az eszköz. Ezzel bármikor beszélhetsz apával, hugival, nagyival. És akkor már kell is beszélned velük ezen keresztül mindig, amikor van öt szabad perced. Szinte mindennap látok kiskölyköt, ahogy telefonba mondja fel az aznapi iskolai élményeit. Az nem számít, hogy fél óra múlva otthon lesz és ezeket akár személyesen is elmondhatná. Ne, egy pillanatra se kapcsold ki az agyad, ne nézd a Duna fölött gomolygó ködöt, vagy a Schönhertz koli körül örvénylő galambokat, hogy annak a háznak a legfelső emeletén a panoráma ablak mögött valaki táncol. Ne figyelj, ne gondolkozz, pofázz és netezz! És ha már nálad van az eszköz, akkor figyelj oda, hogy mindig legyen rajta pénz, ne merüljön le és ha nem lehet nálad, ki kell kapcsolnod vagy nem nézhetsz rá érezd szarul magad. Legyél ideges. Vékony fólilák, töltők, appok és kiegészítők. Vannak, akiknek ezek a legfontosabb kérdések az életben.
Minden technológiai fejlődés ide kanyarodik vissza? Felszabadít minket. Kiszabadít a tér által megszabott falak közül. Kinyitja a cellánk ajtaját, aztán észre sem vesszük, hogy egy másik börtönbe jutottunk. Túlságosan függünk tőlük. Kiszolgáltatottak leszünk általuk.
Csak gondolj bele. Az ember tökéletesen jól elvolt mobiltelefon és internet nélkül. Most nem boldogulnánk, ha hirtelen kihunyna az egész trágyadomb. Rengetegen megőrülnének, többen meghalnának a zavargásokban. A civilizációnk összeomlana és újra kellene tanulnunk az életet. Menne, mert az ember alapvetően egy alkalmazkodó faj, de hatalmas erőpróbák árán, ahol csak fájdalom és szenvedés jutna. Felérne az egész azzal, mintha a dobozok tűnnének el egyik napról a másikra.
Vicces az egészben, hogy az elmaradottabb országok, ahol még nem hagyatkoznak annyira a hálózatra, egész jól megúsznák a dolgot. A szuperfejlett hatalmak pedig magukat beleznék ki. Ezt értettem kiszolgáltatottság alatt.
 És az a legfélelmetesebb számomra az egészben, hogy akármennyire is tudatában vagyok mindennek, a rabja vagyok én is. Nem elég a felismerés, valami nagyon erős elhatározás is kell. Remélem itt is működik az elvonók mantrája, miszerint az első lépés a beismerés. Szeretném azt hinni, hogy jó úton haladok, mivel nincs okos telefonom, illetve kibírok néhány napot anélkül, hogy megnézném a falam (ha nagyon muszáj), de ez sajnos csak önámítás, amíg munka után első dolgom, hogy bekapcsolom a számítógépet és nyolc órányi monitorbámulás után folytatom ugyanazt. A semmivel.
Hallottam egy olyan programról, aminek az a neve, hogy Freedom. Beírsz egy időpontot és bármit csinálsz, addig nincs interneted (Freedom. Ez lehetne a vírus neve is, ami kinyírja az internetet világszerte). Lehet be kéne szereznem. Továbbá azzal szándékozom tenni a szabadságomért, hogy lemondok az e-book olvasó vásárlásról szóló terveimről. Olcsóbb lenne könyveket szereznem és megoldódnának a tárolási gondok, de akkor is csak egy monitor. Illetve elég illúzióromboló a könyves szekrényem meghajlott polcai után.
Szívem szerint alapítanék egy anti-technokrata szektát. Csak senki sem hallana róla, mert nem reklámozhatnánk az interneten vagy a tévében.

A tabudöntögetés manapság már nem nagy dolog. Mondj egy tabu témát, találok hozzá egy könyvet, vagy egy filmet, amiben kitárgyalják/megjelenítik. Ma már minden szart ki lehet adni. Nemrég láttam például egy könyvet a pináról. Ott aztán tényleg mindent kifejt a szerző.
Viszont találtam egy újat, amire azért felkaptam a fejem. A klisék megdöntése. És itt nem arra gondolok, hogy megírnak egy történetet a „csak azért se” vagy „csak azért is” hozzáállással. Azaz igazi klisédöntés, amikor a történet alakul így. Amikor le vannak fektetve egy jól kidolgozott világ játékszabályai, el vannak helyezve a helyek, események és szereplők, aztán dobunk két hatoldalú kockával. Az eredmény nem lesz egy, ahogy hetvenhárom sem, akármilyen hősies a főszereplő, vagy akármennyire igaz az ő szerelme. És miért van ez így? Mert ez a szabály, amikhez a szerzőnek tartania kell magát, különben a saját szájából csinál segget. (Tudom, ez nagyon nehéz, de gyakran nem is törekednek erre.) És ha közben úgy jön ki a lépés, hogy egy hatalmas klisét darál be a következetesség és történet oltárán, az csak jó lehet. Mert van bátorsága hozzá, hogy elszakadjon a megszokottól. Leírja/leforgatja, aminek történnie kell, és nem ijed meg attól, hogy „de ez nem így szokott lenni, mit szólnak majd”.
Mindez a Hyperion Bukása című könyvnél fogalmazódott meg bennem. Már eddig is sejtettem mindezt, de most kristályosodott ki. A következők során:
Képzelj el egy intergalaktikus háborút. Roppant hadihajó flották néznek farkasszemet, köztük emberéletek milliárdjai. Stratégia, tervezés, technológiai verseny, ideológiák összecsapása. És döntéshelyzetek. Rengeteg kemény, kockázatos döntés. Nincs helyes megoldás, csak kisebb és nagyobb veszteség, de azt sem lehet látni, hogy melyik-melyik. És ki az, aki ezekben a helyzetekben irányít? Kin múlik minden? Kinek van itt szava?
Hát nem a bátor, fiatal, alacsony rangú hősnek. Megteszi, ami tőle telik, de nem tud olyan helyzetbe kerülni, hogy eldöntsön egy ekkora volumenű konfliktust. Még akkor sem, ha az elnök kinevezi nukleáris lótifutivá. Ellenben magával az elnökkel, aki született diplomata, nem retten vissza semmilyen eszköztől, ha az emberiség szabadsága a tét. Manipulatív tervező. Vagy ott vannak a tábornokok és az admirálisok. Vaskalapos, kövér, tokás, karót nyelt, szűklátókörű katona tisztek. Ők azok, akik a történetekben tipikusan meghozzák a rossz döntéseket, majd a baka kioktatja őket és rendbe hozza amit elcsesztek. Saves the Day!
Na de nem itt! Mert a bakának nincs beleszólása. Rá sem nézhet azokra a körökre sem, ahol a döntéshozatal legalacsonyabb szintjei vannak. A baka feladata minél hasznosabban feláldoznia azt a keveset, amije van. A nagyok pedig meghozzák a súlyos döntéseket. Bátran, keményen, számolva azzal, amivel tudnak. És ennél a könyvnél ők azok, akik eldöntik a jövőt. Ők mentenék meg a napot, ha meg lehetne. De mint már írtam, nincs helyes megoldás. El lehet veszteni mindent és majdnem mindent. Meglépik, amit meg kell.
Nagyon sok minden mellett többek közt ezért is  hatalmas író Dan Simmons. Ja igen, és azért álltam le a jó részek kimásolgatásával, mert nincs kedvem begépelni az egész könyvet.

A héten két egészen vicces jelenetnek lehettem tanúja. Az egyiknek részese is. Kezdjük az Év Anyukája díjért induló igen esélyes jelölttel.

Hazafele jöttem a munkából, ballagtam felfele a Szépvölgyi úton. Szembe jött egy középkorú nő, az a tipikus modern anyuka, de a történtek fényében lehetséges, hogy jó arc nagynéniről beszélünk. Mindegy is. A nő jobbján hat éves körüli kisfiú, balján két-három évvel idősebb kislány. Suliból haza. Sztoriban van anya/nagynéni, nagy beleéléssel mesél valamit. Ha egy dolgot kell kiemelnem, hogy mit tanultam eddig az itt lehúzott pár év alatt, akkor arra Merényi ’Napirajz’ Dániel világított rá valamelyik interjúban. Úgy lehet összefoglalni, hogy ha el tudsz csípni Budapesten (vagy majdnem bárhol) egy hétköznapi beszélgetést, vagy egy részletet belőle, akkor ne habozz hegyezni a füled, mert olyat kaphatsz, amit máshol nem! Ha például mindig a busz végébe szállok, de egy kocsisként káromkodó tizenhat éves lány üvöltözik a mobiljával a busz elején, akkor megtorpanok, és úgy döntök, hogy most elől fogok utazni.
Valahogy így volt ez most is. Tehát nő, két gyerek, nagy beleélés. És mit hallok? Szó szerint ezt:
„…a szegény rendőr arra ébred a kórházban, hogy a világon zombik vannak…”
Igen, a Walking Dead kurvajó! Hogy egy hat(?) és nyolc (?) éves gyereknek mennyire segít a személyiségfejlődésben, nem az én kötelességem megmondani. Gondolom azt már felesleges megemlíteni, hogy hazáig mosolyogtam.

A másik történetet inkább nem kommentálom, csak a tényekre szorítkozva megpróbálom objektívan átadni:

Munkában ülök az irodában. Rajtam kívül még vagy hárman-négyen. Délután vagyunk, nagyjából félúton az ebédidő és a munka vége között. Ilyenkor szokták hozni a boltokból berendelt könyveket is. Most Norbi hozta. Új kolléga, másfél hónapja lehet a kötelékben. Azt kérdezi kék ládával a kezében:

- Kinek adhatom? – Ricsi kollégám körülnéz és azt mondja:

- A Jácintnak, ő majd megcsinálja.

Norbi leteszi mellém a ládát, míg én el vagyok foglalva az antikvár könyvekkel. Ilyenkor érzékelem a külvilágot, csak nem látszik. Valószínűleg ezért fogalmazza meg Norbi így a következő kérdését:

- Miért hívja mindenki így?

A fejemben egy néma „hogy mi?” körvonalazódik és lassan elszakítom tekintetemet a monitortól. Frappáns válaszon gondolkozok, de egyszerűen túl magas labda. Őrlődök a „Kérdezd anyut” és az „Én is ezt kérdeztem tizenhat éves koromig”. A kollégák beelőznek egy szimpla és lényegre törő válasszal:

- Mert így hívják.

- Most ez komoly? Én azt hittem csak szívatjátok.

Itt már nem tudjuk tartani magunkat, csak röhögünk.

Utólag visszagondolva csak azt bánom, hogy nem használtuk ki a kínálkozó lehetőséget, hogy azt mondjuk: „Ha megtudod az igazi nevem, megmondom, miért büntetnek így.”
Milyen poén lett volna, ha ez után körbejár és mindenkitől a nevemet kérdezgeti, majd elmeséli hogy mi történt és a végén már mindenki azt hitte volna, hogy nem tudják a nevem.

Hétre járok munkába. Korán kelek, korán indulok, korán kezdek viszont hamar le is léphetek. Napról napra rácsodálkozok fél hétkor a 86-os rideg, ám közben baráti valóságára. Olyan, mint egy kedves, alkoholista gondnok. Nem fél tőle a tízéves kisiskolás , pedig lehet, hogy kéne.
Amikor állok a forgóban és olvasok, néha azért kilesek a könyv mögül és elégedettséggel nyugtázom, hogy az állandósság nagy úr a budapesti hétköznapokban. Mindig van valaki, aki napszemüveg mögé bújva alszik és van, aki nyíltan, ablaknak dőlt fejjel, csorgó nyállal. Általában van egy nő, aki előző életében valami prédaállat volt és ebből nagyon sok maradt benne, de érthető. Végül is csak máshogy néz ki, picit hangosabb, de attól még ez is dzsungel. Belefájdul a lelkem, amikor reggelente látom ahogy kuporog a hátsó ülésen, rózsaszín kosztümjében, ölében a retiküljével, amit kétpercenként ellenőriz. Körbenéz szőke haja mögül és összerezzen a piros lámpáknál és a hangosabb zajoknál.
Ha már zajoknál tartunk. Vicces, hogy milyen csendes a reggeli járat. Mindenki kómázik. És ha valaki telefonál és hangosan beszél, vagy egyáltalán beszél, tobzódhat a vádló pillantások kereszttüzében. Össze sem lehet hasonlítani a hangulatot a hazaúton tapasztalhatóval.
És mielőtt még elfelejteném, a legfontosabbat: Három replikáns is szokott lenni.

Szacsvay László, Bokros Lajos és Charles Bronson. Esküszöm! A háromból egy-kettő mindig ott van reggel. Lehet, hogy csak két alakváltó van, akik folyton ezt a három formát öltik magukra? Ki tudja? De biztos, hogy nem szeretnék ott lenni, amikor ez a három alak találkozik. Mi van, ha ők az apokalipszis három híressége?
Szóval ilyenek történnek körülöttem reggel. Ezeket látja az ember, aki minden reggel a forgóban áll és kukkol a könyve mögül.

„Kezdetben volt az Ige. Aztán sorban jött a többi szófaj, és lett belőlük szöveg. Aztán jött az a kibaszott szövegszerkesztő. Aztán a gondolatszerkesztő. Aztán az irodalom halála. Így megy ez.” – Martin Silenus (Dan Simmons : Hyperion)

 Továbbá:

 „Kassad felvételt kért a HAD:gyalogság kötelékébe, de elutasították. Csalódását italba fojtotta, és kilencnapos tivornyája végén a Lusus egyik legmélyebb kaptáralagútjában tért magához.  Katonai komlogimplantátumját ellopták – a tettes a jelek szerint levelező tagozaton kitanulta a sebészetet -, világkártyáját és távnyelő engedélyét visszavonták, és egészen új távlatok nyíltak meg előtte a hasogató fejfájás területén.” – Dan Simmons : Hyperion

Úgy néz ki, hogy ezt a posztot fogom folyamatosan frissíteni, mert túl jó ez a könyv.

"A Haldokló Föld II.-ből tizenkilenc millió példányt adtunk el.
- Nem is rossz - mondta Tyrena. - Kell egy kis idő az olvasótábor gyarapításához. 
- Az első kötetből hárommilliárd példány kelt el - jegyeztem meg.
- A zarándokok útja - hangzott a válasz. - Mein Kampf. Évszázadonként egy példa. Talán még annyi sem. 
- De hát hárommilliárd...
- Nézd, a huszadik századi Régi Földön egy gyorsétteremlánc fogta a döglött tehenek húsát, kisütötte zsírban, rákkeltő anyagokat adott hozzá, kőolaj alapú habba csomagolta, és eladott belőle kilencszázmilliárd darabot. Emberek... na erre varrj gombot." - Dan Simmons : Hyperion

"Egy írónak mindig jól jön, ha lecsukják, mert a börtön megöli a mozgékonyság és a figyelemelterelés ikerdémonait." - Dan Simmons : Hyperion

Nemrég volt egy kínzós posztom. Ez a megoldás sem lenne rossz.

"- Egy létrán mászott fel oda... talán egy méter magasra... a fatörzsre. Valamiféle pallót épített rá. A lábának. Kettétörte a villámhárító bójákat... akkorára, mint egy szeg... kihegyezte a végüket. A hosszú karót egy kővel üthette át a lábán, a gazbesztpallón és a fán.
- A bal karja... az orsócsont és a singcsont közé verte be a karót.. a véna mellé... akár az átkozott rómaiak. Szilárdan a fához erősíti amíg a csontváz ép. A másik kezét... jobb kezét... tenyérrel lefelé. Előbb a szöget verte a fába. Mindkét végét kihegyezte. Aztán... felnyársalta  vele a jobb kezét. Valahogy ráhajlította a szöget. Kampó formára.
...
Már évekkel korábban leperzselődött minden. Ruhák, bőr, a hús felső rétegei... 
- Az ötvözött szögek még mindig vezették az áramot... láttam... éreztem... ahogy végigfut a testében. Abban, ami maradt belőle.
- Még akkor is Paul Duréra hasonlított! Lényeges. Mondtam a monsignore-nak. Bőr sehol. Hús nyersen vagy elforrva. Kilátszó idegek és más dolgok... akár szürke és sárga gyökerek. Krisztusom, az a bűz! De még mindig Paul Duréra hasonlított! 
- És akkor megértettem mindent. Megértettem, hogy ezen a fán lógott... ó, édes istenem... hét éven át. Rajta élt. Rajta élt. Rajta halt meg. A keresztség akarata ellenére felélesztette. E hét év... minden egyes másodpercében... villamos áram futott végig a testében. Lángok. Éhezés. Fájdalom. Halál. De valahogy az az istenverte keresztség kényszerítette, hogy éljen, hogy átélje,a fájdalmat, újra meg újra meg újra...
- De Duré győzött...
... amit holttestnek hittem... a férfi felemelte a fejét. Nem volt szemhéj. Fehérre sült szemek. Ajkak sehol. De rám nézett és elmosolyodott. Elmosolyodott. És meghalt... valóban meghalt... a karjaim között. Tízezredik alkalommal, de ezúttal igazából." - Dan Simmons : Hyperion

És tényleg! Az ember hangot hall a fejében olvasás közben! Így utólag elég egyértelműnek tűnik,de jó, hogy ezt valaki kimondta. 

„Sol az istennek sem tudott visszaemlékezni, mikor tanult meg [Rachel] olvasni – úgy tűnt, mintha mindig is tudott volna.
- Négy szabványéves volt – emlékeztette Sarai. – Nyár elején történt…három hónappal a születésnapja után. A főiskola mögötti tisztáson piknikeztünk, Rachel a Micimackót lapozgatta, és egyszer csak azt mondta:
„Egy hangot hallok a fejemben.”
Sol így már emlékezett.” – Dan Simmons : Hyperion

Szeretem, amikor kificamodik az agyam. Mint például amikor el akarom képzelni az egykezes taps hangját. Az alábbi "beszélgetés" is ilyen hatással volt rám.

 „… tűzszünetet kötött vitapartnerével, egy olyan Istennel, akiben nem hitt.
’Mégis mi értelme lehet mindennek?’
’Milyen látható értelme van az emberiség által elszenvedett fájdalmak tengerének?’
’Pontosan’ – gondolta Sol, azon tűnődve, vajon végre először, ő kerül-e ki győztesen a vitából. Nem tartotta valószínűnek.
’Az, hogy valami nem látható, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik.’
’Ez így döcög. Olyan nincs, hogy egy állításhoz három tagadásra van szükség. Főleg egy ilyen felszínes állításhoz.’
’Pontosan, Sol. Kezded kapiskálni a dolgok lényegét.’
’Tessék?’
Gondolataira nem érkezett válasz. Sol a házában fekve hallgatta a bömbölő sivatagi szelet.” – Dan Simmons : Hyperion

Napokban olvastam egy cikket, amiben a Gyűrűk Urát és A Tűz és Jég Dalát hasonlították össze. Ez ihletet adott. A Tűz és Jég Dala kötetek borítójának az aljára az van írva, hogy:
A fantasy műfajának Tolkien óta egyik legnagyobb teljesítménye.
A mondat így hangzik helyesen:
A fantasy műfajának Tolkien óta legnagyobb teljesítménye.
Sőt:
A fantasy műfajának legnagyobb teljesítménye.
Ez természetesen az én véleményem. Nagyra tartom Tolkient és A Gyűrűk Urát, de a kettő egymás mellett olyan kontrasztos képet ad, mint a lentebb megtekinthető kompozíció. Megint hangsúlyozom, hogy szerintem. De a kritika és a „melyik milyen jó könyv” kérdésköre szerencsére természetétől fogva szubjektív, így nem mondhatok túl nagy marhaságot. Simán csak marhaságot. De ezt itt megszokhattátok.

Kurva nehéz úgy írni, hogy közben louis C. K. maszturbálásról és patkányt evő csövesről duruzsol mellettem. Szerencsére vége. Mondjuk mondott jókat.
Most olvastam egy nagyon jót az új Kázmér és Hubában (Tele a világ kincsekkel). Így szól:

-          Manapság a reklámok nemcsak termékeket, hanem életszemléletet is reklámoznak. Itt ez a dögös hapsi. Azt állítja, hogy őt nem befolyásolja senki. Azt csinál, amit akar, és azzal demonstrálja a szabadságát, hogy megveszi ezt a terméket.

-          Tehát azt sugallja az embereknek, hogy az egyéniségüket úgy fejezhetik ki legjobban, ha mind ugyanazt a márkát választják?

-          Hát.. az Ő szájából valahogy vagányabban hangzott.

-          Aha…

Van egy másik is:
- Fontos vagyok! … Visította a porszem.

Amúgy mi ez a sok sziréna egész éjjel?

Munkám során rengeteg könyvvel találkozok. Ami egyrészről nagyon jó. Nyomás van az emberen, amikor bemegy egy hatalmas könyvesboltba. Nem győzzük kapkodni a fejünket. A sok újdonság, ismerős és ismeretlen szerzők, a műfajok kavalkádja. És bármennyire is körülnézünk, mindig azt érezzük, hogy a könyvek töredékét sikerült csupán megnézni. Hiányérzettel szívünkben távozunk, nagyokat sóhajtozunk és arra gondolunk, hogy ehhez a feladathoz legalább egy hónapra lenne szükség.
Ez a jó része, mert most már lassan három hónapja vagyok bezárva egy könyvesboltba. És nem is kell polctól polcig rohangálnom, mert mindent odahordanak elém. Mindent kézbe vehetek (sőt kézbe kell vennem), belelapozhatok, elolvashatom a borítókat. Úgy érzem, tájékozott vagyok a haza könyvfelhozatal terén. És ez jó érzéssel tölt el.
Viszont itt jön a kellemetlen rész. Mivel ismerem a felhozatalt, azt is tudom, hogy miket szeretnék elolvasni. Naponta bővül a listám két-három címmel. Jelenleg nagyon sokat tudnék költeni könyvekre. És ezt meg is teszem folyamatosan, illetve kérek kölcsönbe a raktárból. Szóval egy darabig nincs olyan, hogy unatkozok.
Apropó, holnap után jön ki a Szárkányok Tánca. Legalábbis a három nagyáruház közül kettőnél. És melyik az, ahol csak hétfőn? Igen… mindig sikerül megtalálnom a vesztes helyeket. Pedig már holnap a kezemben lehetne. Így később fogom látni, mint akárki. Miközben egy könyvkereskedés főraktárában dolgozok. Vicc. Mindegy, vártam rá fél évet, még egy hetet kibírok. Kibírok?

Abban a tisztességben van részem, hogy minden kibaszott reggel a tetves Bumerángot hallgatjuk a melóban. Fantasztikus érzés komolyan mondom. Ennél irritálóbb műsort még az életben nem hallottam. Volt már rá példa, hogy olyan böszmeséget mondtak mire rámarkoltam az ollóra és lassan, remegő kézzel emeltem a fülemhez, abban a reményben, hogy egy apró gyors mozdulat és így megszabadíthatom az agyamat a mindent felperzselő kíntól.
Hogy mi is az a Bumeráng? Jogos a kérdés, pár hete én sem tudtam volna. A Bumeráng az egyik kereskedelmi rádió „jópofa”, „vidám”, reggeli ébresztő műsora. Onnan ismerős, hogy Boros és Bochkor? Ugye hogy.
Ami leginkább idegesítenek, az a képességük, hogy direkt mennek rá az ember idegeire kora reggel, amikor azok a legsebezhetőbbek. Vannak kis rovataik, amiknek a főcímét énekelniük kell és az utolsó hangokat az emberi tűréshatár végéig eeeeel keeeeeeelll nyúúúúújtaaaaanííííííííííííííí! Persze. Mondjuk olyan adásuk is volt, amikor autódudákkal szórakoztak. Reggel. Gondolj bele,  hogy valaki a dugóban ül és közben ez megy a rádióban. Okos, mondhatom.
Van továbbá a mániájuk, hogy ha valaki belenyögi a telefonba, hogy hallelujah, akkor ők is. Énekelve persze. Csodás élmény két óra alatt kilencszer. És ezek közt az iszonyatos viccek és az erőltetett de-kurva-fáradt-vagyok-de-ez-egy-vidám-műsor-és-kell-a-pénz-nevetések. Az legalább ilyen rossz, amikor valami komoly témát hoznak fel, mert vagy alapból faszságokat beszélnek, vagy demagóg faszságokat beszélnek.
Na és a kedvencem? Rocker Zsolti, aki az egy dimenzióból kettőt csinál. Nem fér rá a Sas kabaré – Irigy Hónaljmirigy tengelyre (pedig ott lenne a helye), így az háromszöggé bővült. Idegesítő, erőltetett beszéd, ostoba fapoénok, egy antikarakter. Van, akinek ez tetszik?
De legalább megtanultam becsülni a Klasszik Rádiót!

Utolsó kérdés: Hallottatok már olyan reklámot, ami arról szól, hogy ketten egymásnak mondogatják/üvöltözik az adott termék nevét? Én már igen. Naponta többször is. Innen is gratulálnék a „kreatív” „szak” „embereknek”.

Ezt hívjuk kemény hétvégének. Pénteken 90-es évek házibulija, szombaton születésnap. Most nem mondom el, hogy mikor mennyit és mit ittam, az a lényeg, hogy fasza volt mindkettő illetve mindkét alkalommal jött fel a nap, amikor hazamentünk. Egyik kedvenc élményem, amikor piálás után a napfelkelte adja a hátteret.
Amiről igazán írni akarok, az a pénteki eset (szombat hajnal). A házibuli után még nagyon fontosnak tartottuk, hogy elugorjunk egy kocsmába, nehogy félmunkát végezzünk. Megittunk egy sört, aztán elindultunk haza, mert hirtelen lerobbant mindenki. Az éjszakai buszon beszélgetek Évivel, amikor hiányérzetem támadt. Hol a táskám? Benne egy adag képregénnyel, lakáskulccsal, tárcával, amiben némi pénz, minden irat, a lakcímet tartalmazó lakcímkártya. Ezt a csőcselék egy közepes értelmi képességű tagja is meghívásnak veheti az otthonunkba. Állj gomb, lepattanás, úton át, vissza. Nagyon nyugodt voltam. Ühüm. És ott a táska. Kiülős részen voltunk, tehát az utcáról is látni lehetett. Felkapom, kinyitom, megvan-e minden. A tárca nincs meg. Várjunk csak! Az oldalamhoz nyúlok, a tárca végig a zsebembe volt. Huh! Minden fasza. Annyira, hogy nem csak a táska maradt a helyén, hanem két fél korsó sör is, amit otthagytunk. Az egyiket le is rántottam a nagy izgalomra.
Arra gondolta, hogy lehettem ekkora barom. Otthagyni a táskát? Ez elég amatőr (bocs Laci). Aztán az jutott eszembe, mekkora vezér vagyok, mert még időben eszembe jutott.

Kedves Anyám! Nagyon jól tudom, hogy nem kéne ennyit innom és ha nem ittam volna, akkor nem lenne ilyen problémám. (mondjuk akkor most nem is írtam volna semmiről). Mindennek a tudatában vagyok és mérlegelni is szoktam ezeket a lehetőségeket. Így van ez akkor is, ha nem írod le kommentben.

- Nincs az az isten - csóválta a fejét mosolyogva a marketing menedzser.

- Miért ne? - kérdezett vissza a divattervező.

- Mert ez már túl sok. Mégis hogyan adom el? Annyira nem hülyék.

Ekkor lépett be a konyhába az informatikai vezető, hogy megtöltse kávésbögréjét. Hümmögve fordult a két nőhöz.

- Sziasztok, miről van szó? - kérdezte tőlük.

- Ezt akarja velem eladatni - emelte fel a ruhadarabot a marketinges.

- Igen, és? Mi olyan nagy szám ebben? - vonta meg a vállát az informatikus, majd kortyolt a fekete italból.

- Férfiaknak.

Az informatikus prüszkölve kávépermetet köpött a falra. Megtörölte a száját és pici köhécselésekkel tarkítva közölte:

- Ezt soha sem venné fel egy férfi. Maximum a melegek. Közülük is csak az elvetemültebbek.

A tervező türelmetlenül lépett egyik lábáról a másikra.

- Meg tudjuk csinálni. Ezek minden szart felvesznek, amire azt mondjuk, hogy divat. Gondolj csak a kilencvenes évekre. Nincs semmi önbecsülésük. Kell nekik, hogy más mondja meg, mit mikor hogyan hordjanak. És ezek vagyunk mi. 

- Jó, ezt tudjuk, de akkor is, miért kell az ilyesmit erőltetni?

Az amúgy bűbájos divattervező hölgy hallgatott egy picit, majd démoni mosolyt villantott és így szólt:

- Mert meg tudjuk tenni.

- Szerintem esélytelen - szólt közbe az informatikus, majd elgondolkozott és hozzátette: - De ha megpróbáljátok, felteszem egy havi fizetésem, hogy nem sikerül.

- Én is beszállok - lépett be a kommunikációs igazgatóhelyettes a konyha ajtaján.

 Ennek már jó fél éve. Az informatikai vezető fejét az asztalra hajtva, tágra nyílt szemekkel próbált túllépni a hétvégén látottakon. Öt emberből egy. Ennyi hordta a kérdéses ruhadarabot. Már az egy a millióból is sok lett volna. Nem a havi fizetését siratta, inkább az emberi faj maradék méltóságát. Mikor jutottak erre a pontra? Mikor korcsosultak idáig.
Ha egy férfinak két éve mondják, hogy vegye fel, feldühödött volna, vagy csak elneveti magát – vérmérséklettől függően. Mi változott azóta?
Persze nagyon jól tudta, hogy mi változott. Kimondták a bűvös szavakat:
Ez most a divat.
Megborzongott. Szinte hallotta az ostoba párbeszédeket:

„- Ez hogy áll?
- Te most szórakozol? Teljesen idióta vagy benne.
- Pedig most ez a legújabb divat. Mindenki ilyet hord.
- Tényleg? Mutasd magad még egyszer!”

Szánalmasak – gondolta. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve behívta a gyakornokot. A fiatal fiú szinte azonnal megjelent az ajtóban.

- Megcsináltad már a kimutatást?

- Szükségem lenne még tíz percre. Már csak a végső simítások…

- Rendben, semmi gond. Mondtam már neked, hogy milyen jól áll neked ez a rózsaszín? Pláne a felhajtott gallérral.

- Nem, de köszönöm! – Azzal sarkon fordult és visszatért a kimutatáshoz.

A vezető ettől félt. Hogy őszintén megköszöni a dicséretet. Mondjuk az sem sokkal jobb, ha felháborodik a sértésen – mivel ez sértés volt – mert akkor minek hord rózsaszínt? Ezekkel a paradoxonokkal már végképp nem tudott mit kezdeni. Még ilyet! A sértés bókká változik? Vajon mi lesz a következő? Remélte, hogy nem lesz olyan, mert ez a vég. De ha nem, akkor tenni kell róla, hogy az legyen! Hirtelen mozdulattal rántotta ki a fiókját. Az adrenalin elárasztotta az egész testét, pulzusa megugrott. Különböző papírokat és apró tárgyakat hajigált félre, mire megtalálta amit keresett. Egy réges-régi névjegykártya volt az. Gyűrött, maszatos, megtört és kopott sarkú. Szerencsére a számok jól látszódtak, nem is volt rajta más. Felvette a telefonkagylót és tárcsázott. Azonnal felvették.
- Jó napot kívánok. Tudom, hogy tudják, ki vagyok. Azért hívtam önöket, mert szeretnék segédkezni az apokalipszis eljövetelében, amennyiben áll még az ajánlatuk.

Lassan három hete nem írtam, igaz, nem is hiányolta senki. Túl vagyok egy kemény hét iváson, Andor barátunk látogatott haza, hajtani kellett. És úgy jött össze a hét, hogy mindig volt valami alkalom, esemény, késztetés. Azon a napon, amikor csak pihentünk és nem ittunk egyáltalán semmit, nos, akkor is ittunk. Végül az egészet egy változatlan minőségű Badacsony koronázta meg május 1-én. Azóta tényleg takarékon vagyunk. Annyira, hogy a következő beszámolásra méltó esemény tegnap történt. Képregényfesztivál. Igazából nem is esemény, mert csak mentem és jöttem Évi kíséretével. Kellemes volt az egész, de későn érkeztünk és siettünk. Beszereztem amiket akartam: Walking Dead 4. , Új Bosszú Angyalai: Forradalom, Kázmér és Huba 10. Továbbá az egyik utolsó példányt elhappoltam a drasztikusan leárazott Rabbi macskájából.
Picit beszéltem a Berlin kiadójával a példányszámokról, illetve arról, hogy mikor jön a folytatás (sajnálom, még legalább 1 év). Mikor ott voltam, ment egy előadás a Pókember-mérföldkövekről, fontos történetekről a karakter életútjából, csak vázlatosan, bekezdő jelekkel, mert ebből azért volt néhány. Sajnos nem tudtam jól odafigyelni, mert számoltam a hover handeket. A lenti hölgy is ott volt teljes harci díszben és szinte folyamatosan fényképezkedtek vele. Elég jól nézett ki, viszont a Star-Wars-os gyökér birodalmi cosplayeseket lángszóróval semmisítettem volna meg. Teljesen önmaguk paródiái voltak, főképp az elhízott Qui-Gon-Jinn. Ilyet csak a Family Guy-ban lehet látni. És még kardozott is! De ez hozzátartozik az ilyen hapeningekhez. Beöltözött kövér hülyék.