Két történet
2012.11.09. 22:25
A héten két egészen vicces jelenetnek lehettem tanúja. Az egyiknek részese is. Kezdjük az Év Anyukája díjért induló igen esélyes jelölttel.
Hazafele jöttem a munkából, ballagtam felfele a Szépvölgyi úton. Szembe jött egy középkorú nő, az a tipikus modern anyuka, de a történtek fényében lehetséges, hogy jó arc nagynéniről beszélünk. Mindegy is. A nő jobbján hat éves körüli kisfiú, balján két-három évvel idősebb kislány. Suliból haza. Sztoriban van anya/nagynéni, nagy beleéléssel mesél valamit. Ha egy dolgot kell kiemelnem, hogy mit tanultam eddig az itt lehúzott pár év alatt, akkor arra Merényi ’Napirajz’ Dániel világított rá valamelyik interjúban. Úgy lehet összefoglalni, hogy ha el tudsz csípni Budapesten (vagy majdnem bárhol) egy hétköznapi beszélgetést, vagy egy részletet belőle, akkor ne habozz hegyezni a füled, mert olyat kaphatsz, amit máshol nem! Ha például mindig a busz végébe szállok, de egy kocsisként káromkodó tizenhat éves lány üvöltözik a mobiljával a busz elején, akkor megtorpanok, és úgy döntök, hogy most elől fogok utazni.
Valahogy így volt ez most is. Tehát nő, két gyerek, nagy beleélés. És mit hallok? Szó szerint ezt:
„…a szegény rendőr arra ébred a kórházban, hogy a világon zombik vannak…”
Igen, a Walking Dead kurvajó! Hogy egy hat(?) és nyolc (?) éves gyereknek mennyire segít a személyiségfejlődésben, nem az én kötelességem megmondani. Gondolom azt már felesleges megemlíteni, hogy hazáig mosolyogtam.
A másik történetet inkább nem kommentálom, csak a tényekre szorítkozva megpróbálom objektívan átadni:
Munkában ülök az irodában. Rajtam kívül még vagy hárman-négyen. Délután vagyunk, nagyjából félúton az ebédidő és a munka vége között. Ilyenkor szokták hozni a boltokból berendelt könyveket is. Most Norbi hozta. Új kolléga, másfél hónapja lehet a kötelékben. Azt kérdezi kék ládával a kezében:
- Kinek adhatom? – Ricsi kollégám körülnéz és azt mondja:
- A Jácintnak, ő majd megcsinálja.
Norbi leteszi mellém a ládát, míg én el vagyok foglalva az antikvár könyvekkel. Ilyenkor érzékelem a külvilágot, csak nem látszik. Valószínűleg ezért fogalmazza meg Norbi így a következő kérdését:
- Miért hívja mindenki így?
A fejemben egy néma „hogy mi?” körvonalazódik és lassan elszakítom tekintetemet a monitortól. Frappáns válaszon gondolkozok, de egyszerűen túl magas labda. Őrlődök a „Kérdezd anyut” és az „Én is ezt kérdeztem tizenhat éves koromig”. A kollégák beelőznek egy szimpla és lényegre törő válasszal:
- Mert így hívják.
- Most ez komoly? Én azt hittem csak szívatjátok.
Itt már nem tudjuk tartani magunkat, csak röhögünk.
Utólag visszagondolva csak azt bánom, hogy nem használtuk ki a kínálkozó lehetőséget, hogy azt mondjuk: „Ha megtudod az igazi nevem, megmondom, miért büntetnek így.”
Milyen poén lett volna, ha ez után körbejár és mindenkitől a nevemet kérdezgeti, majd elmeséli hogy mi történt és a végén már mindenki azt hitte volna, hogy nem tudják a nevem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
