Fájdalmas ez. Felnőttem. Nem mondom, hogy végérvényesen és visszafordíthatatlanul – a remény mindig él, ugye – de eléggé. És ez megrémít. De ez így rendben van. Gondolom. Ez a dolgok rendje. Mint amikor a gyerek megnyomja a gombot és közlik vele:

-          Gratulálunk! Felnőttél!

-          De nem érzek semmi változást, nem érzem magam felnőttnek.

-          Hamarosan fogod.

-          Semmivel sem vagyok bölcsebb, mint eddig.

-          Ez rendben van.

-          És nem is érzek nagyobb felelősségtudatot.

-          Ez is rendben van így. Felnőtt vagy, barátkozz meg vele.

Úgy érzem ma reggel nyomtam meg a gombot. Minden reggel elmegyek (munkába menet) egy elhagyatott gyártelep mellett. A betonkerítés fölött hatalmas fém építmények, omladozó betonoszlopok, gigantikus csarnokok látszanak. Kísérteties az egész. Kurva jó hely! Amikor nem merülök bele nagyon az olvasásba kacsintgatok a telep felé és azon merengek, milyen kalandokat fogok ott átélni, amikor bemászok és szétnézek. Van is egy kidőlt rész a kerítésen. Kényelmesen be lehet lépni alatta, mint a mesékben a varázslatok birodalmába. És úgy gondolom, hogy pont az.
Ma reggel volt a legnagyobb a kísértés. Sütött a nap, de nem volt döglesztő meleg, néha egy felhő tette változatossá az eget, a villanyoszlopokról dolmányos varjak méregettek. Minden tökéletes volt. Aztán eszembe jutott, hogy nem fogok bemenni, mert munkába kell. Mennem. És az is eszembe jutott, hogy az életben nem fogok én bemenni oda. Mert mindig munkába kell mennem. Munkán kívül felüljek a buszra, elmenjek a munkahelyem mellé, hogy bemenjek egy lerobbant gyártelepre? És ha megkérdezik ott, hogy ki vagyok, mit mondok? Én egy 26 éves ember vagyok, van egy albim, egy munkám, fizetem a számlákat és a nyugdíj előtakarékosságot. És fogalmam sincs, hogy mit keresek itt, mert ilyet a tizenéves suhancok szoktak csinálni. Most komolyan, hogy nézne ki ez az egész? Meg amúgy is, mit csinálnék ott? Érdekes köveket és vasdarabokat gyűjtenék? Betörném a megmaradt üvegeket? Üres sörösdobozt rugdalnék?
Ma reggel mérföldekre éreztem magam ezektől a dolgoktól és így a boldog, felelőtlen gyermekkortól is.
Szerencsére, ahogy az elején is említettem, a remény még él. A reggeli érzéseimnek az emléke ugyan megvan, de már közel sem olyan intenzíven. Előfordulhat, hogy mégis bemegyek valamikor arra a gyártelepre sörösdobozt rugdalni. Tegyük fel, ha valaki azt mondaná, hogy: „Hé! Engem érdekelnek azok a romok. Ugorjunk be valahova egy kis piáért, aztán gogogo!”