Régen már ajánlották és tudtam is, hogy nagyon jó. Sajnos eddig nem kerítettem rá sort. Mostanáig.
Néhány hete/hónapja megvettem Ray Bradbury Marsbéli Krónikáit. Antikvár példány, nem volt drágább talán, mint ötszáz forint, de hatszáznál semmiképp sem több. Meglepve tapasztaltam, hogy a könyv tartalmazza a Fahrenheit 451-et és pár bónusz novellát is. Életem legjobb vására!
Bradburytől ez előtt csak egy novelláskötetet olvastam, amiben rengeteg kiváló történet szerepelt, a leggyengébb is szórakoztató, jól átgondolt és megírt munka. Élvezettel olvastam. De valahogy hiányoztak belőlük a meghatározó momentumok, a nagy igazságok. Leginkább érzéseket és hangulatokat közvetített. Akárcsak a Marsbéli Krónikák illetve a Fahrenheit. Csakhogy ezek a hibátlan hangulat, érzékletes szóhasználat és kidolgozott történetekkel el is gondolkoztatnak. Mélyen. Gyakran le kellett állnom olvasás közben, hogy a Dunát nézve átgondoljak egy-egy mondatot, azon keresztül az életemet és az egész világot, amiben élünk. Tükör ez a könyv. Magunkra és a társadalmunkra. Megmutatja, hogy akármennyire is lázadunk, mi is bűnösek vagyunk mindenért. Mert mi is csak emberek vagyunk. Vágyakkal, gyengeségekkel, félelmekkel, akárcsak Guy Montag vagy Jeff Spender. Rávilágít, hogy hol rontottuk el és hol rontjuk el most is folyamatosan. Mert ezek a történetek, annak ellenére, hogy jó ötven évesek aktuálisabbak, mint anno. Egy asszonynak három falát betölti a televízió. Két hónapja vette a harmadikat. Ennek a részleteit fizeti még, de már a negyediket akarja. Közben annyit nézi, hogy érzéketlenné válik. Ha feszült, autóba száll és apró állatokat gázol el. Amikor nem a tévét nézi, vagy alszik (igazából alvás közben is) fejhallgató van a fülében. Nehogy egy pillanatra is meghallja a valódi világot. És ez 54-ben íródott. A walkman prototípus 78-ban készült el. Csak úgy viszonyításként. Nem akarok én itt olyan szavakkal dobálózni, mint látnok vagy próféta. Még is sikerült. Vagy itt van még ez:

-          …tudja mit hallok?

-          Mit?

-          Azt, hogy az emberek semmiről sem beszélnek.

Valójában beszélnek, méghozzá a semmiről. Itt valahogy felvillant bennem a pletykalapok képe, a Twitter vagy a Facebook üzenő fal. És nagyon elszomorodtam.
Mert hiába egy sci-fi, ez a valóság. És ez a szép ebben a műfajban. Játszódhat egy történet a jövőben, egy alternatív földön, a világűrben, a Marson, sőt, akár Karabukán is, az a lényeg, hogy elhiszi az ember. Egy marslakó is érezheti azt, hogy valami gyönyörűt és különlegeset vesztett el örökre, amit már soha sem kaphat vissza. Rádöbbenthet a szépség tünékenységére. És le lehet ezt írni úgy, hogy majdnem sír az ember. (Marsbéli Krónikák - Ylla) Ellenben olvastam már olyan könyvet, ami napjainkban játszódik, általunk jól ismert helyeken, mégsem hittem el, mert nem mondott semmit. Mert nem az számít, hogy azt a valóságot írja le, amiben benne vagyunk, amit az utcán látunk. Szárnyaljon az a képzelet! Ha olvasok, nem a 86-os buszon akarok lenni, hanem a 616-os földön New Yorkban, ahol félistenek szelik át megállíthatatlanul az eget. És elhiszem! De közben ráismerek a saját világom szépségeire vagy gonoszságára. A szereplőkben belőlem, belőlünk is van egy kicsi. És legközelebb, amikor a felhőkön át jól látszanak a napsugarak, arra gondolok, hogy azért ez az élet, ez aztán a valami. És most is hogy jutottam ezekhez a gondolatokhoz? Hogy egy könyvről beszélek. Amiben mellesleg leírták az élet értelmét is. Nem amolyan Douglas Adamsesen, hanem igaziból!
Nem véletlen, hogy a nemrég elhunyt szerző munkáit egyetemeken oktatják, mint szépirodalmat. Helyesen teszik, mert ha ez nem az, akkor nem tudom mi.
Ray Bradbury megmutatta nekem, hogy milyen fontos az ajtóban megállni és megkérdezni magunktól, hogy boldogok vagyunk-e. Már ha nincs ott egy Clarisse, aki megtehetné ezt helyettünk.