Hogy mi jut eszébe az embernek, amikor a kolbászos kenyérre tesz néhány csepp szójaszószt?
Látja magát a szakácsmagazinok és a Times címlapján, mint a japán- és magyar konyhát ötvöző és ezáltal megújító korszakalkotó látnok. Talán szobra is lesz Tokióban.
És vajon mi jut eszébe az embernek, amikor beleharap a kolbászos kenyérbe, amire tett néhány csepp szójaszószt?
Talán mégsem lesz szobra Tokióban. Vagy ha lesz, nem ezért. Vajon milyen lenne egy Godzilla Vs. Óriás Robot Turul film?

Lássuk be, munkás vagyok. A szó legalapvetőbb értelmében. Korán kelek, utazok, felveszem a munkaruhát, pakolok, tirpákságokon röhögök, megint pakolok, közben az üveg Kőbányaira gondolok, bemegyek az öltözőbe a többi büdös munkás közé és átöltözök, majd hazamegyek. Oké, mozgolódok ott, már tanulom a raktározási programot, néha internetes redeléseket hívok le, de azért nem hordom fenn az orrom. Persze nem tervezek hosszútávon maradni, de egyenlőre elvagyok. Tudom, jelenleg hol a helyem. És bánom mindezt? Nem. Valahogy nem derogál, hogy diplomásként azt csinálom, amit nyolc általánossal is lehet. Ez is mutatja, hogy van önkritikám. Leginkább azt élvezem a helyzetben, hogy itt olyan élményeket kapok az élettől, amiket máshol nem. Voltam már ilyen jellegű helyen, de akkor még nem figyeltem ennyire. Már abba milyen jó belegondolni, hogy olyan helyen dolgozok, ahol gyakran szondáztatják az embereket, mert reális veszély, hogy munkakezdéskor (reggel 7!) totál részegek. 

Továbbá: Néhány hete például Lebontottunk egy szekrényrendszert és a raktár másik végében újra összeraktuk. Miközben izzadtunk a redvás, kurva nehéz szekrények alatt és vittük őket a végleges (?) helyükre, a főnök vigyorogva azt mondta:

- Ugye milyen jó a könyviparban dolgozni?

Ja, azt elfelejtettem, hogy: Kell a pénz!
Miután tegnap este megírtam és kiraktam ezt a posztot, ma hivatalosan is áthelyeztek az online részlegre. A melós ruha marad, a feladat sokkal változatosabb és nagyobb felelősséggel jár, viszont cserébe egy árva forinttal sem fizetnek többet. De azért örülök.

Egyik éjjel, amikor picit részegen hazaértem, rögtön le akartam ezt írni. Le is ültem a géphez. Arra keltem, hogy fáj a homlokom, mert nagyon nyomja a billentyűzet. Így hát akkor nem írtam le, de csodával határos módon nem felejtettem el (ellenben sok minden más teljesen kiment a fejemből). Teljesen igaz történet. Ez történt velem, ezt láttam alkoholos befolyásoltságom alatt.
Már jócskán benne voltam az éjszakában. Talán éjfél is elmúlt. Leszálltam a 4-6-osról a Margit hídnál. Hideg volt az éjszaka, éppen ezért döntöttem úgy, hogy gyalogolok. Semmi kedvem nem volt ácsorogni a hidegben, hogy megvárjam az éjszakai járatot, amivel lehet, hogy még lassabban is érek haza.
Lehajtott fejjel, céltudatosan törtem előre. Hogy gondolkoztam-e valamin? Nem hiszem. A haladás ténye és a támolygó, imbolygó járásom korrigálása eléggé lekötött. Már az Ürömi utcában voltam, amikor szembementem magammal! Néha mindenki lát egy-egy embert, akiről azt gondolja: „nagyjából tíz év múlva így fogok kinézni” vagy „egy az egybe ilyen voltam gyereknek”. Most ez is olyan volt, csak azzal a különbséggel, hogy ez a mostani én voltam. Teljesen egyformák voltunk. A ruha nem stimmelt, de azon kívül minden. Arc, szakáll, testalkat, magasság, minden. És ezt Ő is észrevette. Egy szót nem szóltunk, csak elmentünk egymás mellett. Gondolni sem merek rá, mi lett volna, ha elkezdünk beszélgetni. Ijesztő és félelmetes volt az egész helyzet, de közben eltöltött egy kellemes bizsergéssel is, hogy itt most valami nagy dolog történt. Borzongtam, tanácstalan voltam és örültem. Egy csattanást hallottam és megfordultam a rosszul világított kis utcán, de már nem voltam ott. Majd hazáig ezen gondolkoztam, és végül elaludtam a billentyűzeten.
Alapos mérlegelés után az alábbiakra jutottam: Kizártam a robotmásolat és a klón lehetőségét. Az ilyesmi nem olcsó mulatság és ki költene arra, hogy belőlem még egy legyen? Vannak, akik szerint egy is sok. Tehát egy doppelganger lehetett, illetve az örök kedvenc időutazás. Más magyarázatot jelenleg nem tudok elképzelni. De akárhogy is volt, mindkettő hátborzongatóan menő.

Na, történtek dolgok, ezért ezeket leírom. Az első, hogy van ismét munkám. Egy országos könyvkereskedő főraktárában vagyok, kábé a ranglétra legalján. Kuli munka, pakolás, satöbbi. Vagy megmászom a ranglétrát, vagy lesz valamikor valami más. Mindenképp jobb, mint itthon ülni pizsiben és mindent megvonni magamtól. Cserébe folyamatos izomlázam van – de legalább mozgok. És bónusz, hogy néha kezem ügyébe kerül egy-egy érdekes könyv. A Guillermo Del Toro és Chuck Hogan féle Kórnak például az első száz oldalán már túl vagyok. Nem is rossz cigiszünetekben befalni pár oldalt.
Ami még említésre méltó, hogy a hosszúhétvégén Baján jártunk. Röhögtünk, ittunk, ittunk, röhögtünk. Nagyon nagy élmény volt a jó idő, a régi helyek, a barbárkodás. Engem baleset is ért, nevezetesen lezuhantam egy fáról. Igen… különös élmény volt.
Hazafele már volt egy szép nagy vágás a homlokomon, rajtam volt idén először a bőrkabátom és végső soron végigittam két napot. Ilyen keménynek már régen éreztem magam.

Én szeretem a disznót sci-fit. Múlt héten az Akátzban szóba kerültek a könyvek, történetek, irodalom. Próbáltam bizonygatni, hogy a sci-fi mekkora faszaság. Sajnos kevés sikerrel. Valami olyasmit hallottam, hogy „nem jó a sci-fi, mert akkor meg vagy kötve, hogy valami fantasztikusnak kell történnie”. Persze, ezért nem csak sci. Akkor kezdtem el agyalni, hogy van-e olyan sci-fi, amiben nincs semmi fantasztikus. Hogy lehetséges-e elhagyni a fi-t. Valószínűleg igen, csak nincs túl sok értelme. Mondjuk akkor kaphatunk egy Stephen Hawking könyvet.

A lényeg, hogy ezt a történetet akkor este találtam ki és csodával határos módon nem felejtettem el. Kedves Réka! Tegyük fel, ha mindenki normálisan viselkedne ezen a világon, akkor az már sci-fi lenne?

Muszáj ennek egy őrült science fictionnak lennie?

A kis Ricky Warvick fiatal kora ellenére tudta, hogy valami nagyon megváltozott. Először csak a saját környezetében vette észre a változást, majd később, ahogy ezek a jelek egyre gyakoribbak és intenzívebbek voltak, sőt, ahogy magában is érezte a változást, már tudta, hogy ezzel mindenki így van. És ez jó volt, sőt, csodás!

Később visszagondolva arra jutott, hogy az egész azon a késő nyári reggelen kezdődött, amikor nagyon fájt a hasa felkelés után. Nem szólt róla az anyukájának, mert nagyon jól tudta, hogy mitől fáj a hasa. Reggel eszébe jutott a szomszéd lány, Elizabeth Louis. És az is eszébe jutott, hogy este, amikor már kezdtek felkapcsolódni az utcai lámpák és ébredeztek a szentjánosbogarak, összevesztek. Beth nem akart adni a csokis kekszéből, amiért még játék közben szaladt be. Erre Ricky annyira dühös lett, hogy szörnyű dolgokat mondott neki. Hogy nem is a barátja, csak azért játszik vele, mert az anyukája kérte rá, és hogy rajta kívül senki sem barátkozna vele. Azt is mondta, hogy most már ő sem szeretne a barátja lenni. A kislány erre elsírta magát, elhajította a papírzacskót, amiben a keksz volt és hazáig rohant. Ricky rá sem hederített, inkább a keksz után ment és befalta az egészet, majd hazament, mint aki jól végezte dolgát.

Reggel egyszerűen nem bírta felfogni, hogy az előző esti és a reggeli énje egy és ugyanaz a fiú. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen? Talán ez volt minden idők legeslegönzőbb tette az egész világon. Még ki sem ért a fürdőszobába, amikor elhatározásra jutott. Ki kell köszörülnie ezt a csorbát, amennyire csak lehet, mert a tett súlyát tekintve teljesen rendbe hozni lehetetlen. Jóval később azon rökönyödött meg, hogy akkor eszébe sem jutott a jól bevált módszerei – a kitérés és sunnyogás - amikkel a problémáit kezelte.

Mielőbb le akarta tudni a reggelit, hogy elkezdhessen ügyködni a bocsánatkérésen.

Remélem még szóba áll velem! Talán valami ajándékot kellene szereznem – gondolta, amikor leült az asztalhoz. A szülei már ott voltak, édesanyja egy darab pirítóst rágcsált, édesapja pedig csak a kávéját kortyolgatta. Mellette hevert az újságja összetekerve, bele sem nézett. Ricky ezt különösnek tartotta, mivel apja minden reggel kizárólag az újság takarásában létezett. Csak nincs valami baj?

- Jó reggelt! – mondta fojtott hangon. Válaszul egy-egy félmosolyt és dörmögést kapott. Szülei nem szóltak többet, de azt azért észrevették, amikor kisfiúk csak narancslevet fogyasztott reggelire.

- Fiam! Egyél is valamit! – szólt hozzá meglepően kedves hangon Mr. Warvick. - Csak nem hiszed, hogy narancslével a hasadban elengedlek ettől az asztaltól?

Rickey nem akart enni, mert a lelkiismerete továbbra is kínozta a hasfájással, de tudta, hogy itt nem nyerhet. Leerőszakolt magába egy kis tojást és pirítóst, majd illedelmesen megköszönte és vette a cipőjét. Ahogy az ajtóból visszanézett gondolataikba merült szüleire, arra gondolt, hogy biztos valami baj van. Rá nagyon nem jellemzően figyelmes volt és azt mondta:

- Ha van valami, amit segíteni kell, a ház körül, vagy valami, akkor szóljatok. Akkor is, ha nektek kell valami. Bármi.

A szülők - bármilyen hihetetlen - de jobban megdermedtek. Elképedve lassan összenéztek, majd egy emberként Rickeyre néztek. Végül Mrs. Warvick törte meg a csendet:

- Köszönjük drágám, de megvagyunk. Menj játszani a barátaiddal.

- Rendben Anyu! Szia Apu! – És a kis Rickey kirohant a nyári reggelbe.

Mr. Warvick kiitta a kávéját és a csészét a mosogatóba tette. Közben a következőket mormolta sűrű bajsza alatt:

- Még a gyerek is. Csak velünk van ez? Vagy az egész várossal?

Valamilyen bogár? Mondjuk egy százlábú? Vagy egy nagy légy? Nem. Nem szereti a bogarakat. Egy szép kő! – Rickey lehajolt érte, de már a mozdulat felénél látta, hogy nem is olyan szép. Azért felvette, megforgatta, majd elszomorodott. Még jobban. Tegnap még messzire hajította volna a követ, és ha az telibe trafál egy macskát vagy kirakatot, annál jobb! De most csak csalódottan leejtette. Nehéz ügy a dolgok rendbehozatala, pláne annak, aki csak az elrontásukban szerzett gyakorlatot. Éppen kezdte latolgatni a virágszedés lehetőségét, amikor befordult az utca sarkán. Egy pillanatra kihagyott a szíve, mert Beth állt vele szemben, egy karnyújtásnyira. Mindkettejüknek elakadt a lélegzete, végül Beth találta meg előbb a nyelvét:

- Szia! Pont hozzátok indultam.

- Szia! Én pedig hozzátok, csak előbb…

- Figyu, bocsánat a tegnapiért.

Rickey nem értette. Mindenre számított, csak erre nem. Úgy érezte megfordult körülötte a világ.

- Én is ezt akartam, mert bántottalak. Amiket mondtam, azokat csak úgy mondtam. Nem gondoltam komolyan.

- Tudom – mosolyodott el a lány.

- De te miért kérsz bocsánatot?

- Mert nem adtam a kekszből. – Ezt követően egy kis ideig nem néztek egymásra, kerülték egymás tekintetét. Majd egyszerre szólaltak meg:

- Akkor szent a béke? – Nevettek és közösen nekivágtak a nyár hátralévő részének és mindannak, ami utána következett.

Frank McDermott idegesen fészkelődött a székben. A sminkes viszont türelmes volt és jókedvű (mint mindenki manapság). Próbálta nyugtatni Mr. McDermottot:

- Ne aggódjon, minden remekül fog menni. Joan nem eszik asztrológusokat – a hölgy kacagott saját viccén. Frank elmosolyodott, ezzel inkább a jószándéknak adózva, mint a viccnek.

- Bocsánat, de nem asztrológus vagyok – javította ki Frank. Tétovázott, hogy folytassa-e, végül úgy érezte, ki kell mondania, hogy magát is meggyőzze. – Én az idegen létformák szakértője vagyok.

- Nos, az is szép. A lényeg, hogy mesésen fog festeni a képernyőn. Mégpedig azért, mert én vettem kezelésbe.

Az is szép. – Visszhangzott Frank fejében. Szép, csak a tükörbe nem tud nézni, mióta mindenki megváltozott. Rosszul volt, ha arra gondolt, hogy mennyi pénzt keresett azzal, hogy kitalált dolgokat írt le áltudományos köntösbe, és közben teljes vállszélességgel kiállt az összes marhaság mellett. Talán a végén már ő maga is elhitte a hazugságait, mint azok a szerencsétlenek, akik vették a könyveit. És akkor nem is beszélt a konferenciákról, táborokról és előadásokról. Sajnos szembesülnie kellett vele, hogy egy utolsó csaló. És most egy országos műsorban kell beszélnie az elmúlt időszak eseményeinek lehetséges okairól.

Oldalra tekintett, ahol épp végeztek a műsor másik vendégének, egy bizonyos Dr. Homer Lumps pszichológia professzor sminkjével. Ő persze nyugodt. Talán mert Ő egy komoly tudós, nem pedig egy utolsó csaló. Frank keze remegni kezdett, amikor szólították őket.

- Szép estét mindenkinek! Ez a Napjaink Terítéken, én pedig Joan Stills vagyok. – Ragyogta a szavakat a kamerába, mint mindig. – Ma tovább vizsgáljuk a pár hete bekövetkezett eseményt, ami úgy kezd ismertté válni, mint a Változás. Annyit tudunk, hogy globális jelenségről van szó, és hogy azon kívül nincs rá egyéb bizonyíték, mint hogy mindenki tapasztalja saját magán és környezetén. Hogy egyszerűen fejezzem ki magam, mindenki jó lett. Szinte egyik napról a másikra. Ez, az élet minden terén ugyancsak változásokat idézett elő. Csak hogy néhányat említsek, teljesen felborult a gazdaság, a szociális politika, a nemzetek közti kapcsolat. Vagyonos emberek osztották szét vagyonukat. A közbiztonság tökéletes, bűnözők adták fel magukat, hogy vezekeljenek tetteikért. És ha már a vezeklésnél tartunk, a vallások nagy része felszámolta magát. De ahelyett, hogy a Változás következményeivel foglalkoznánk, most vizsgáljuk meg a lehetséges okokat. Ebben lesz segítségemre mai két vendégem.

- Hadd mutassam be doktor Homer Lumps pszichológia professzort. – A kamera most az ötvenes éveiben járó, göndör hajú szakállas urat mutatta hivatása egyenruhájában, a garbóban és kockás zakóban.

- Jó estét kívánok a nézőknek!

- Másik vendégem pedig a többszörös bestseller író és az idegen létformák kutatója, Frank McDermottot. – A képernyőn most a középkorú, sportos férfi volt látható, divatos ingben nyakkendővel. Sápadtsága kissé átütött a sminken.

- Szép estét mindenkinek. – A kamera mindhárom szereplőt mutatta, előttük egy kis asztalka, mindenki előtt egy pohár vízzel.

- Doktor úr. Először öntől kérdezném meg: Vajon mi áll a Változás hátterében? – Joan a pszichológushoz fordult. A kép váltott a megkérdezettre, aki komótosan, akadémiai stílusban hol egymásba font kézfejeire, hol a kérdezőre tekintett.

- Nos, én úgy vélem, hogy valahogy megtanultunk végre viselkedni. Hátrahagytuk az ösztöni vágyainkat és alkalmazkodtunk ahhoz, ahogy élünk. Mintha a társadalmunk, sőt az emberiség egy organizmus, egy tudat lenne. Hisz akkor működik jól egy szervezet, ha az apró alkotóelemek jól kijönnek egymással, sőt, segítik egymást. Végre felnőttünk. Megfeledkeztünk az önös érdekről, az önzőségről. Szakítottunk az olyan kifejezésekkel, mint az enyém, többet, nekem több van, még, nekem van igazam, neked nem lehet igazad. Úgy vélem a káros fogalmak, gondolatok és érzések párologtak el belőlünk.

- Igen, ez így logikus – replikázott Joan a képernyőn. Viszont hogy lehet, hogy ez egyszerre történt és mindenkivel. – A professzor széttárta karjait.

- Sajnos jelenleg csak találgathatunk, és a találgatásokból tudunk kiindulni a kutatások felé. Jelenleg azt vizsgáljuk a csoportommal, hogy létezik-e valamilyen kapocs az emberek tudata közt. Lehetséges, hogy ez a kapocs, amennyiben létezik, felerősödött. A miért  megválaszolása pedig még nagyon messze van. – A kamera visszatért a bólogató műsorvezetőre.

- Értem. Esetleg másik vendégem tud egy másik válasszal szolgálni. Ön mit gondol Mr. McDermott? – A kamera váltott a meglepődött vendégre.

- Igen. Ő. Én úgy hiszem, hogy mindenkép egy idegen faj keze lehet a dologban. Messziről. Nagyon messziről jöttek, hogy segítsenek nekünk. Talán a Shirin Tor békalényei. Más magyarázatot nem… nem tudok elképzelni, mert nekik lehet hozzá izéjük. Technológiájuk.

- És ön ebben mennyire biztos? – Hangzott a kérdés Joantől, de a képernyő továbbra is a szakértőt mutatta.

- Eléggé. Mondjuk kile… hetvenhat. Nem, hetven két százalékot adok neki.

- Bocsánat, de egy picit nyers leszek. – A kamera itt visszatért a műsorvezetőre. – Muszáj ennek egy őrült science fictionnak lennie? – A stúdióban azonnal képernyőre tették Frank McDermottot, méghozzá annyira közeliben, amennyire csak lehet. Tisztán ki lehetett venni egy a homlokáról legördülő izzadtságcseppet.

- Elnézést kérek, természetesen nem. És elnézést kérek azért is, hogy ekkora marhaságokat hordtam össze itt, az országos adón. Továbbá azért, mert sok éven át emberek millióit tévesztettem meg a kreálmányaimmal. Fel sem fogom, hogyan tehettem mindezt. Az elkövetkező napokat azzal szándékozom tölteni, hogy mindent visszafizetek a társadalomnak. És ha most megbocsátanak. – Éppen kezdett felállni, amikor a képernyő elsötétült.

Bill Warvick kikapcsolta a televíziót. Megölelte és megcsókolta feleségét, akivel sok megbeszélnivalójuk volt a Változást követően, de végül boldogabbak, mint valaha. Lassan elindultak az emeletre, hogy mesét olvassanak fiúknak, aki egy sokkal jobb világban nő fel, mint amilyenben nekik kellett.

Vége

Írok valamiről, amihez vélhetően nem csak anyu akar majd hozzászólni (de Ő mindenképp, mint mindig). A felsőoktatásban bekövetkező jelentős változásokról.
Vegyes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban. Egyik oldalról azt mondom, hogy valahol megértem, sőt! Szükségesnek tartom a változtatást. Mondom ezt a saját példámból kiindulva. Miért is pénzelték négy éven át a „tanulásomat”? Elméletileg mert a társadalomnak szüksége van könyvtárosokra és művelődésszervezőkre. Igen, kínzó a hiány ezeken a területeken. Kapkodnak is értem a munkaerőpiacon. Ahogy az andragógusokért, bölcsészekért, kommunikációs szakemberekért és a többiért.
Egyik testvérem mondta anno, hogy filozófiaszakon elég lenne keretszámnak az egy. De nem évente, hanem amikor úgy néz ki, hogy az előző filozófus már nem húzza sokáig, akkor meghirdetik a helyét, átadja a kellő tudást és kész. (Esetleg lehet egy-két tartalék.) És az ország új filozófusa ugyanígy tesz majd. Mindig ő lenne a késő esti beszélgetős műsorokban, vagy a Híradóban, ha a lét/nemlét összevert testét megtalálják a Józsefvárosban. Mint ahogy toxikológusból is mindig a Zachert veszik elő.
(Egyébként pont erről, hogy „kell-e filozófus a társadalomnak?” pár hónapja volt egy műsor a Tilos Rádióban. Végső soron ott sem jutottak sokra, csak a „mi a haszna, hogy írnak egy könyvet, amit csak a többi filozófus vesz meg?” és a „tudás, megismerés, értelmiség és fejlett társadalom” dogmák közt lavíroztak.)
Tehát miért is van az, hogy az adófizetők milliárdjait költik olyasmire, ami egyáltalán nem érdeke a társadalomnak? Megmondom. Azért, mert kell. Mert szükség van rá. Az evidencia, hogy egy társadalomnak annál jobb, minél több az értelmiségi, a diplomás. Viszont az értelmiségi és a diplomás közel sem szinonima. Vegyük az egyszeri magyar szakos tanító esetét, aki úgy kezdte éveit a felsőoktatásban, hogy kijelentette: „Útálok olvasni, és gyűlölöm a gyerekeket.” (Hogy miért ment arra a szakra? Mert oda vették fel. Az ilyen anomáliák kiküszöbölésére például tökéletesen megfelel a fizetős felsőoktatás. Így a fizetési kényszer egy minőségbiztosítást is takar.)
Szerintem egyetlen része a felsőoktatási reformnak ahol rezeg a léc (és ott nagyon rezeg), hogy elméletileg a tudás mindenki számára hozzáférhető. Viszont amikor a jogi képzés keretszáma országosan száz fő, nagycsaládos Kovács Pisti nem lesz ügyvéd. Vagy lehet, hogy lesz, de a százegyedik Kovács Pistinek már végképp semmi esélye nincs. És az x plusz egyedik félárva Molnár Marcsi sem lesz filozófus, hiába ez minden álma. Mert hogy fizetni nem tudják, az biztos. (Mint ahogy 47 ezerből sem lehet megélni. Lemondás? Faszfej Matolcsy és társa? – de ez egy másik történet) Esélyegyenlőség. Mert elméletileg erről szól az egész. Ezért van ez a magyar társadalomnak csúfolt valami, hogy az öregeket, akik már nem tudnak gondoskodni magukról, ne tegyük ki a fagyba (bár egyre inkább erre tendálunk) és a betegeket ne hagyjuk a saját szarukba-húgyukba (bár egyre inkább erre tendálunk). Ezért van a közösség, hogy egymást segítsük, mivel egyszer mindenki kerülhet olyan helyzetbe, hogy segítségre van szüksége és ezért megéri vállalni a közös terheket (Apropó, megéri?). Hogy az x plusz egyedik Kovács Pisti és Molnár Marcsi követhesse álmait körülményeik ellenére, illetve az ő gyerekeiknek ne feltétlenül ilyen körülményekkel kelljen szembenézniük, amikor oda jutnak. És ez a felelőssége megvan a társadalomnak, annak ellenére, hogy a fiatalok túlnyomó részt leszarják ezt a dolgot. (Igen, leszarják, mert nem olvasnak újságot, mert nem tudják, hogy mik akarnak lenni, mert egy-két év nekik az örökkévalóság. Rengeteg fiatalt érintenek ezek a változások, viszont ahhoz mérten kevesen voltak a nyilvános megmozdulásokon.)
Úgy gondolom, hogy igen, legyen kevesebb az államilag támogatott hely, viszont a képzési költségek csökkenjenek. Egy kisebb összeg is elég arra, hogy elejét vegyük az „ide vettek fel” eseteknek és a képzéseket a piachoz igazítsuk, viszont legyen lehetősége kifizetni egy rosszabb anyagi körülményű fiatalnak is. (Láttátok a képzési költségeket? Most már biztos, hogy csak Hajógyáros Fia Nagybánáthy Szabó Oszkár és Nekünk Négy Szállodánk Van Magasvölgyi Vilhelmina lesz jogász vagy közgazdász.)  Igen, a rossz körülményűeknek így is nehezebb, de nincs olyan, hogy teljes egyenlőség. Van, aki erősebb, van, aki okosabb. Ezek velünk született tulajdonságok, ahogy a társadalmi és anyagi helyzetünk. Nem lehet mindenki lottónyertes sem. Viszont az semmiképp sem járható út, hogy habzó szájjal ütjük az asztalt, és hőzöngünk, hogy In-gyen-Sört! In-gyen-Sört! In-gyen-Sört!
Ám ha egy radikálisabb és nagyobb tervre van szükség (és hogy ne volna, hisz ez a radikális megoldások és nagy ívű tervek bolgja), akkor az alábbit mondom:
Sajnos az a helyzet, hogy a társadalom, de leginkább az állam túlvállalta magát. Minden téren, nem csak az oktatás szempontjából.
Én a libertarianizmust például egy jó irányvonalnak látom. Az államnak vissza kell húzódnia, sok feladatot át kell adnia. Nem a társadalom van az államért, hanem fordítva, és ezt néhány flegma, pöffeszkedő politikusnak is a fejébe lehetne verni.  Alázat és egyszerűsítés. Vegyük például az oktatást. Miért is kellenek a papírok? Hogy igazolja a tudását? Ha papír nélkül nem derül ki, hogy adott személy nem ért ahhoz, amit csinál, akkor valószínűleg ahhoz nem is kell értenie. Miért létezik például a nyelvvizsga fogalma? Az álláshirdetések nagyon kis része mondja, hogy ilyen és olyan nyelvvizsga kell. Azt mondják, hogy nyelvtudás kell, vagy folyékony nyelvhasználat, satöbbi. Egy állásinterjún öt perc alatt ki lehet deríteni, hogy a pályázónak megvan-e a szükséges nyelvtudása. Mit veszítenénk, ha nem adogatnának ki mindenféle papírokat? Mindenki elmondaná magáról, hogy tud-e angolul, vagy németül, esetleg folyékonyan beszél franciául. Ha hazudik, az pedig kiderül. Az, hogy például nyelvvizsga kell a diplomához, teljesen rendben van, de csak országimázs szempontjából. Az állam biztosítja az oktatásodat vagy csak az ahhoz szükséges infrastruktúrát, de cserébe elvárja, hogy útba tudd igazítani a külföldi turistákat. Ennyit simán kérhet nem? És hogy ezt le tudja ellenőrizni, szüksége van a nyelvvizsgára.
Ezt az oktatásban miért ne lehetne eljátszani? Jó, ott nem ennyire leegyszerűsítve. De milyen jó lenne egy szabad egyetemi rendszer? Ahova mindenki beülhet adott kurzusokra, amik használhatóak munkája során, vagy simán érdeklik. Ahova tényleg a tudásért megy az ember, nem pedig azért, hogy meglegyen a jegy, meg a kredit. Önkéntes alapon. Akár felnőtt fejjel, amikor tényleg szeretne tanulni az ember. Nem mondom, hogy így valaki szabadidejében ingyen jogászképzést kaphat, de biztos több értelme van, mint végigaludni egy tömbösített triplaórát, majd félévkor beadni egy tavaly készült dolgozatot és négyest kapni rá. Bár belegondolva egy hosszú folyamat után, miután piac és a társadalom is szakít a besorolások meghatározta szemléletmóddal és a tudást veszik alapul, akár működhet egy szabadabb rendszer minden téren. Ahol nem a papírt veszik figyelembe, hanem az alkalmasságot. Ahol nem azért választ valaki szakmát, mert „oda veszik fel”, hanem mert érdekli és csinálni akarja. Ahol nem diplomások vannak, hanem tanult értelmiségiek.

Na, ehhez szólj hozzá!

Amik nem érdekelnek:

„Na, megyek lefeküdni.”

„Felkeltem”

„ezt és ezt a filmet fogom most megnézni”

„új inget készülök venni”

Az új inged.

„Jaaaj, de cukiii a kisbabád!”

Képek arról hogy bevásárolsz.

 „- Kész vagyok ettől a naptól!!!”

„- Mi történt ma? Mi a baj?”

„- Majd személyesen!”

Daganatos kisbabák – Attól, hogy kipakolod őket üzenőfalra, még téged sem érdekelnek. Ha érdekelnének téged, tennél értük valamit és nem ilyen bénán csitítgatnád a lelkiismeretedet.

A dél-amerikai duzzasztógát. – ha tenni akarsz a környezetedért, többet elérsz azzal, hogy egy órával kevesebbet használod a számítógéped.

A térdműtétedről készült kép.

Hogy mit főztél.

Hogy mit ettél.

Fanatikusok esetében, hogy mit eszel ebben a pillanatban.

„Unatkozoooook!”

Hogy szavakba mennyi plusz magánhangzót tudsz zsúfolni.

Végül ezekkel nem nagyon tudok mit kezdeni, mint például: XDDDDDDD vagy :D:D:D

Ám vannak dolgok, amik kifejezetten érdekelnek:

Szellemes, jól megírt cikkek.

Érdekességek a világ minden részéről.

Jó zenék, amik visszarepítenek egy szebb korba.

Vicces (és tényleg vicces) dolgok, nem az ezerszer kiposztolt, mindenki által kör e-mailben átküldött ezer éves fosok.

A saját gondolataid, vagy az azokhoz vezető link. Nem az első listán közölt szarságok, hanem igazi gondolatok, vélemények, eszmefuttatások.

Sajnos a második lista elemeivel csak elvétve találkozok, míg az első lista elemei szarzuhanyként árasztják el az üzenőfalat.

Megérkeztem. Eljutottam a munkanélküliség egy újabb, mesés stádiumába, amit úgy foglalnék össze, hogy önutálat. Ma nagyon utáltam magam, mert egész nap nem csináltam semmit. Voltak már ilyen napjaim, de ma valahogy elkapott ez az érzés, hogy pofán vágnám magam. Ott van egy csomó dolog, de e helyett csak ültem és megnéztem két évad Park and Recreation-t. Na jó, ez egy picit ferdítés, mert semmi dolgom nem volt ma. De biztos, hogy tudtam volna értelmesebb dolgot is csinálni. Meg igazából én tehetek róla, hogy nincs mit csinálnom. Nincs munkám, mert nem keresem jobban. Egy csomó embernek van munkája. Miért ne kapnék én? Azt hiszem ideje lejjebb adni az elvárásaimat. De azt itt kikötöm, hogy telemarketinget nem vállalok. Ismétlem: NEM!
És hogy ne legyen ennyire sötét ez a poszt, azért valamit tanultam a másfél évad Park and Recreation-ből. A legfaszább sztriptíz bár név: Ész és Jellem. Ez még kocsmanévnek is elmegy. (A másik a Csillámgyár, de az csak sztriptízhez jó.)
És még megjegyzem, hogy a blog.hu-nál omlottabb, mocsadék fosabb rendszert még nem szart egyetlen programozó sem a világra. Mi a szájbabaszott kóchengeres rongybatekert apja faszáért nem lehet menteni a bejegyzéseket, csak 5. alkalomra? Ezt tegyék ki a nyitólapra a kibaszott életbe! Csak azért nem hagyom abba, mert annyit sem érnek, hogy miattuk befejezzek valamit. Erre még emlékeztek? Még hozzáfűznék annyit, hogy SEMMIKÉPP NE HASZNÁLJ BLOG.HU-T!

Fasza, most még új admin felület is van. Természetesen nem lehet visszalépni a régire. FUUUUUU!!!!!!!!!4

ÁÁÁÁ!!!!!
A SIKERTELEN MENTÉSES KURVA ANYÁTOKAT!!!!

Évi az ágyon ült, talán a híradót nézte a tévében, míg én a 9gag-en böngésztem. Beleakadtam egy képbe egy zombie walkról. Idézem a Wikipédia ide vágó részét:

„A zombie walk rendezvények általában nagyobb városokban jellemző események, főként Észak-Amerikában Az esemény során a résztvevők zombi külsőt öltenek és igyekeznek úgy is viselkedni, mint az élőhalottak; morognak, nyögnek, hörögnek és agyvelő után nyöszörögnek.”

Nagyot sóhajtok:

-         Ezeknek a zombie walkoknak az lesz a vége, hogy valakit lelőnek.

-         Hogy mi? – kérdezte Évi.

-         Van ez a baromság, hogy beöltöznek zombinak és vonulnak az utcákon. Egyszer lesz egy idióta üldözési- és fegyvermániás (tehát egy átlag amerikai) aki azt hiszi, hogy itt a zombi apokalipszis és elkezdi aprítani a népet. És igazából nem is lehet majd nagyon hibáztatni ezért.

-         Gondolom ez az „aki kurvának öltözik ne csodálkozzon, ha…” minősített esete lesz.

Voltunk néhányan IKEA-ban, mivel már csak ezen a héten tart a húsgolyó mánia. Büszke vagyok magamra, mert jól ettem. Két adagot betoltam, utána egy fahéjas sütit és végül az elmaradhatatlan hot-dog. Ilyen sikerélmények járnak egy munkanélkülinek. (Azon kívül persze, hogy szépen növekszik a nyuszi bundája) Persze leginkább a barátokkal együtt töltött idő volt itt a lényeg. Jó néha egy kis társadalmi életet élni ebben a mocsok hidegben.
Mocsok hidegről jut eszembe, tartozok egy novellával, ami arról szól hogyan lett az őszből tél. Nos mivel ez a ciklus befejező része előtte a többin is szeretnék csiszolni, hogy amikor megírom, tényleg kész legyen az egész. Amúgy a sztori már megvan, csak le kell írni.
Ja, hogy a munkakeresés? Szokásos. Én jelentkezek, ők leszarnak. Voltam a héten a munkaügyiben kötelező csoportterápián. Mondtak érdekes dolgokat. Például statisztikai adatokat, hogy átlagban 100 önéletrajzot kell elküldeni, mire lesz valami. Meg hogy csak az állások 13%-át hirdetik meg. Kaptam használható tanácsokat, illetve tettek egy olyan gesztust, amivel kiérdemelték az elismerésem. Az előadóban volt annyi, hogy kimondta:
 „Állásközvetítésben ne számítsanak ránk.”
Ez teljesen rendben volt. Nagyon jól tudtam, hogy nem fognak nekem munkát találni és fasza, hogy ez így ki is lett mondva. Így korrekt.

Imádom. Másnaposan/részegen ülök a rózsaszín köntösben, hallgatok egy számot (Travis – New Amsterdam) amit persze két soronként tompa orrhangon éneklek is. Ja, és közben ezt gépelem.
Hogy valamiről írjak is, megosztok egy tegnapi eseményt. Sokat tépelődtem, hogy leírjam-e, mert elég magas a kamufaktor, de arra jutottam, hogy leszarom. Tényleg megtörtént és nem érdekel hogy ki mit hisz.
Tegnap mozi után vártam a buszt a Gellért téren. Mellettem egy kőműves ruhás srác felveszi a telefont és az alábbi beszélgetés részletét hallottam tőle:

-          Most mit kezdjek ezzel innen?

-          …

-          Fogj egy rongyot, tekerjétek bele az ujjat, azt tegyétek egy zacskóba, azt egy másik zacskóba, abba meg töltsetek hideg vizet és menjetek be a balesetire.

-          …

-          Ennyire csak képes vagy! Most ezért hadd ne másszak vissza a 8. kerületbe.

-          …

-          Akkor vedd ki a pénzt és menjetek taxival.

Esküszöm, True Story! Tényleg hallottam a beszélgetést. Ha esetleg a melós csak mókázott és nem is vágták le senkinek az ujját… most belegondolva az is megeshet.

Azt már jó eséllyel a blog összes olvasója tudja, hogy Rixi oldalán hiányos a szőrzet. Ismétlésként elmondom, az okát. A kis drága belehempergett a kakába (a saját kakájába). Sajnos nem tudtam eltávolítani másként, mint ollóval, ezért egy ideje foltos. Azon a részen fehér, mivel a bunda alsó rétege és a bőre is fehér.
És most ezen a téren van változás, ugyanis a fehér folt közepén megjelent egy fekete folt. Bizony, végre elkezdte visszanöveszteni. Nagyon vicces a tapintása és büszkék vagyunk rá, hogy végre leköti magát valamivel a folyamatos evés és kakáláson kívül. Alkot valami maradandót. Nekem is ezt kéne. Na nem bundát növeszteni, inkább egy jó szakállat. Az nem is lenne rossz.

Nagyon unatkoztam, ezért felkeltem a géptől, hogy most akkor dolgozok valamit. Aztán eszembe jutott, hogy: NINCS MUNKÁM!
Vissza a géphez még pár Office, miközben gyógyszeres dobozból asztalt csinálhatok.

 Még az ágyban kókadoztam. Ez a köztes állapot, amikor az embernek már vannak gondolatai, de jelentős részük elszivárog a párnákon keresztül a föld középpontja felé.
- Juhú! Ma pörit főzünk Évivel! – jutott eszembe. Majd rögtön küldte az agyam a korrekciót:
- Az tegnap volt.
- Picsába.
És ennyi tökéletesen elég is volt ahhoz, hogy minden érdeklődésemet elveszítsem az előttem álló nap iránt.

 A felemelő pillanat, amikor találok egy olyan képregényt a gyűjteményemben, amit még nem olvastam.

 Rájöttem, hogy a fiókok milyen lenyűgözőek.

 Akárhogy is szépítjük, állati ürülék van a padlón és a szőnyegen is.

 Végre olyan részekhez értem az Officeban, amiket még nem láttam. Megérte. Totálisan megérte mind a 18 órát.

 Számológép kellett ahhoz, hogy kiszámoljam, az Office első három évada durván 18 óra. Elrohad az agyam.

 Mogyoró és málnaszörp teszik ki a fő táplálékomat. Még jó, hogy házibulit tartottunk a hétvégén.

 A szörp alkoholhoz kellett, mielőtt bármit félreértenétek.

 A nyuszi miért nem bír ki 20 percet az ölemben?

 Lehet, hogy a már említett képregényt olvastam csak elfelejtettem? Tényleg rohad az agyam.

 Fekete csoki. Avagy étcsoki. Kinek hogy tetszik. A lényeg, hogy jót tesz az agynak… remélem.

 Ha lesz macskám, már tudok neki egy jó nevet. Szemét.

 Oké, megvan. Nem olvastam még a szóban forgó képregényt. És hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy nem emlékszem rá. Remélem, igazam van.

 Ma állásinterjúra megyek. Élet a pizsamán túl.

 Visszatérés a mackóalsóhoz.

 Reggel volt a pizsi, aztán az öltöny. Majd jött a mackóalsó (sorozatnézéshez), végül jön a farmer és pulcsi, mert átugrok egy barátomhoz. Érdekes. Vagyis nem, de eszembe jutott.

 Ja és legvégül megint pizsama lesz. Az élet körforgása.

 A monotónia létező szó? Esetleg a monotonitás szinonimája vagy valamilyen változata? Vagy ha nem, akkor lehetne az?

Mi is történt velem, mióta nem írtam? Nem sok. Arra ugye emlékszünk, hogy nincs már munkám. Aztán picit leeresztettem. Jött egy minimális depresszió, pizsamában töltött napok, még inni sem volt kedvem! Blogot sem írtam, a pozitívság bele is pusztult ebbe a hullámvölgybe.
Az mondjuk vicces volt, hogy január elsején páran ideklikkoltak, biztos valami évértékelő reményében.
Úgy érzem kezdek kilábalni. Elkiabálni nem szeretném, mert munkám továbbra sincs. Viszont sikerült végre elintéznem, hogy legyen itt bejelentett lakcímem, tehát irány a munkanélküli iroda, aztán jöhet a segély! Erről az alábbi versike ugrott be:

 Nagypapa óvszerrel seftel,

Lyukat fúr mindnek tetején,

Nagymama magzatokat hajt el,

Te jó ég, csak úgy dől a pénz!

…

A bátyám misszionárius,

Megesett nőknek ád reményt,

Öt fontért neked ád egy szöszkét,

Te jó ég, csak úgy dől a pénz!

(Neil Gaiman : A völgy császára – részlet)

 Ezen kívül ami még említésre méltó, hogy a héten ittunk a Káoszbrigáddal. Ők is lassan felnőnek. Már hallatszott egy-egy „nem iszok többet, holnap meló” kijelentés. Azért most is kitettek magukért. Volt autón ugrálás, üvöltözés (Erzsébetváros már ismeri az új Kapát és Pepét), vedelés. Egy helyről ki is penderítettek minket. Nagyon jó móka volt. Már az első kocsmában Évi azt súgta nekem, hogy: „Fiatalok vagyunk!” Aztán kuncogott a söre mögött. Másnap ment dolgozni, akkor már nem volt annyira virgonc, de továbbra is mosolygott, amikor az előző estére gondolt.

Ma tartjuk szokásos Év eleji házibulinkat. Nagyon be vagyunk zsongva, fasza lesz!
Megpróbálok mielőbb jelentkezni, szerintem olvasmányélménnyel.

Félek. Félek tovább olvasni a Tortúrát. Volt már ilyesmi velem, hogy nem mertem lapozni, de ennyire intenzíven még sohasem éltem ezt meg. Két napja tettem le, hogy inkább picit mást csinálok. Addig faltam az oldalakat. Aztán elég durva dolgok jöttek, most pedig egy nyugodtabb résznél tartok. De tudom, hogy utána jön a katarzis. Már nem bírok el több szenvedést! Igen, kimondom: félek. Csak hever az asztalon és ha véletlenül rátéved a tekintetem, azonnal elkapom. Már elővettem a Ray Bradbury novellást, amiben még van pár írás. De azt sem merem olvasni, mert ha mindnek a végére érek, folytatnom kell a Tortúrát. De nem menekülhetek örökké. Be kell fejeznem valamikor.
Egyébként milyen ironikus, hogy a könyvben a főszereplő pont azon mereng, mennyire butaság meggyászolni egy kitalált alakot. Gondolom ez nem véletlen.

Munkanélküli vagyok. Elkezdődött. A hétvégén még fel sem tudtam fogni, hogy hétfőn itthon maradok. És kedden is. És utána mindig. Egy ideig. Furcsa érzés, szoknom kell. A későn kelés még nem megy, de az egész napos netezésben már egész otthonosan mozgok. Valószínűleg azért, mert a munkában is ezt csináltam. Azért megpróbálom értelmesen tölteni az időt, leginkább munkakereséssel és a szekrényen sorakozó kiolvasásra váró könyvek felé tekintgetek. És egy határ megírásra váró dolog is volt a fejemben, ezeknek is utána kell néznem. Miért nem nyáron vagyok munkanélküli? Talán mert mocsok egy világ ez, Tibor!
Majdnem elfelejtettem, hogy ma végigvittem a Return to Castle Wolfensteint. Ilyet többet nem szabad csinálnom. A számítógépes játék a totális időgyilkos!

Ez egy ilyen nap. Azt hiszem erre mondják. Ez a mai egy ilyen nap. Hogy milyen? Meglepő. Különös. Elgondolkodtató.
És igazából egyik sem, simán sivár az életem és minden véletlenben valami globális szisztémát látok kirajzolódni. Délután munkából hazamenet a HÉV-en olvastam. Ottlik Géza: Iskola a határon. Láttam a könyv mögül, hogy les. Térd rogyaszt, fej megbillen, tekintet előre szegeződik. Elfordul. Bátorságot gyűjt, majd vissza. Majd megint el. Végül megszólít az idős hölgy:

-          Hadd kérdezzem meg: Ez ki van önöknek adva kötelező olvasmánynak, vagy csak…

-          Egy barátom ajánlotta – mondtam felkészülten. – És nagyon tetszik.

-          Örülök, hogy még olvassa valaki.

Később elmesélte azt is, hogy az apukája is katonai iskolában végzett és meghalt a háborúban. Hősi halál. Magas beosztásban. Jó volt ezt hallgatni. Egy vadidegentől. Valószínűleg azzal vett meg kilóra, hogy rögtön megdicsérte az olvasmányom. Innen le voltam fegyverezve. Jól esett, hogy ebben az őrültekkel és vadbarmokkal teli városban lehet pár szót értelmes emberek módjára is váltani.
Majd nem sokkal később, amikor már a boltból baktattam haza, egy másik hölgy üdvözöl vidáman:

-          Szia! – és közben széttárja a karját. Én bénán megtorpanok, utánozhatatlan „Na, őt honnan kéne ismernem?”- kifejezéssel az arcomon. Rossz az arcmemóriám és ezzel tisztában is vagyok. De most nem én voltam a hunyó. Ugyanis egy szívdobbanásnyi szünet után:

-          Attila?

-          Arról tudnék.

-          Bocsánat.

-          Semmi gond.

És ezek után gondoltam én azt, hogy „Ez egy ilyen nap”. Picit úgy éreztem magam, mint Batman a Sötét Lovag végén, amikor bizonyított Gotham. Van még remény. Van még esélye ennek a városnak, ezeknek az embereknek.

 Oké, hogy most itt jól elsztorizgattam, de nem felejtem el, hogy csak egyvalaki reagált az előző felhívásomra. Rossz hazafiak! Rosszak!

Magyarországon élni szar. Retkesek az utcák, sőt még az erdők is, mocsok és szmog mindenhol. Nem támaszthatod le a bringádat fél órára, mert eltolják és mindenki önző, kapzsi tetűláda. Itt a legmagasabb az egy négyzetméterre jutó „szar emberek” száma. Kilátás semmi. A zemberek nyomorognak, a gazdagok gazdagodnak. Amikor a kormány még a gonosz nottinghami seriffet is megszégyenítő döntést hoz, miszerint a kiskeresetű adózzon többet, mint eddig, míg a magas jövedelmű adózzon kevesebbet, tényleg elgondolkozik az ember, hogy miért is van még mindig itt?
Én megpróbálok összeszedni néhány dolgot, hogy egy a világba betörni készülő lélek miért válassza Magyarországot, illetve miért ne térjen vissza azonnal a reinkarnációs körforgásba, ha már ezt dobta a gép. Mindehhez a ti segítségeteket is kérem, mert félek, hogy édeskevés, ami eszembe jut. Ja és nem a „mert itt okosak az emberek” meg „szép a matyó hímzés” vagy „nagyon gazdag a történelem” szintű lószarra vagyok kíváncsi. Igazi, hétköznapi dolgok érdekelnek! Mint például a nagyon fasza Tisza cipő, vagy a tényleg egyedi és gyakran megkívánom Túró Rudi. Igen, jóformán ennyi ami most beugrott. Na meg a Puli. Arra tényleg büszkék lehetünk. Szóval kezdjetek kommentelni, keressük meg a gyöngyöket ebben a nagy rakás szarban!

Update:
Eszembe jutott egy. Az, hogy kemények vagyunk, veszélyesen élünk. Kemény piákat iszunk, zsíros, erős, nehéz kajákat eszünk és korán halunk. Mondjuk, ha nem halnánk meg tőlük korán, semmi pláne nem lenne benne. Nálunk már csak a ruszkik a súlyosabb arcok.
Kaptam már egyéb jó ötleteket, azokat itt fogom közzétenni, ha összegyűlt egy csokorra való.

Valamikor megkérdezték tőlem, hogy miről szól a Trónok harca. Nagyjából az alábbi szavak jutottak eszembe: Becsület, árulás, politika, vallás, gazdagok és szegények, hősök és gyáva férgek, gyilkosok, uralkodók, család, hűség, kitartás, áldozathozatal, kötelesség, harc, küzdelem, veszteség, sebek (külső és belső), bánat, öröm, legendák, gonosz, holtak, mítosz, hit, vágyakozás. Az érzés, amikor minden végérvényesen és visszafordíthatatlanul elromlik, kiszalad belőled a vér és megsemmisülten bámulsz magad elé, illetve az érzés, amikor a jó visszavág egy dicső pillanatra és mosolyogsz és lapozol, miközben harci induló harsog a lelkedben.
Zseniális regényciklus.

Az Akácban kötöttünk ki. Megint. De nem is baj. Picit álmosak voltunk, de jól éreztük magunkat, pláne, miután megjelent a Káosz Brigád. Rég nem látott emberek rég nem hallott faszságai. És felvetődött bennem az Ősi kérdés. Nem az, hogy Kik vagyunk/Hová tartunk? Vagy mi a lét célja? Nem. Ez egy sokkal ősibb, misztikusabb, rettenetet és pusztulást, az iszonyat magvait magában hordozó kérdés. Miszerint: miért csak később jut eszembe a megfelelő válasz?

Régen ördögi vitatkozónak számítottam józanul. Részegen pedig megállíthatatlannak. Minden érv mögé odaosontam, megfojtottam őket egy zongorahúrral, a hullát levizeltem és arccal lefele elástam, hogyha esetleg feltámadna, kaparja magát a pokolig. Erre most, mikor tetemre hívtak csak hebegni tudtam és megsemmisülten kortyoltam a kivis boromat (Lehet, hogy ez vette el elmém élét? Vagy ez csak egy tünete az elhülyülésnek, nem az oka?).
Megpróbálom visszaforgatni az időt és jól odamondok. Jobb lenne élőben, de nem tudom, mikor hoz minket újra össze a sors. És szerencsére van kommentfelületünk, tehát adott a lehetőség viszontválaszra is. Szóval: en garde!
Az első téma a pozitívság blog létjogosultsága. Mi értelme van minden nap leírni, hogy megittam egy sört vagy megsimogattam Rixit? Hogyha az ember heti öt-hat napon kel korán, hogy beérjen a lélekpusztító munkahelyére, a kis alamizsnáért, akkor igenis van értelme. Ha még mindig benne lennék a négy év önfeledt gondtalanságban, amit Baján tölthettem, nem kellene a blog. Így viszont, amikor egy reggel majd ülök az ágyam szélén és megkérdezem magamtól, hogy „hová lett az életem?” akkor akár ez a blog életet menthet. Talán ez lesz az, ami elválaszt attól, hogy a fejemet a sütőbe toljam és hagyjam, hogy szépen álomba ringasson a gáz. Egy kísérlet ez a pergő napok múlandóságának megfékezésére.
A másik téma Rixi. Vagyis nem feltétlenül pont Rixi, hanem a törpenyúl. Az illető azt állította, hogy a tengerimalac sokkal jobb, mint a törpenyúl. Én ezt annyival zárnám rövidre, hogy válassz! Apró, puha, párnázott ninja tappancsok, vagy csupasz, karomban végződő patkánylábak, amik igazából a patkánylábnál is rosszabb, mert azzal legalább fogni lehet. Hagyjuk már…

Zárásul még annyit, hogy én is ezt a blogot szeretem jobban, de nem olyan könnyű minőségi tartalommal megtölteni. Szerencsére úgy érzem, az most jól sikerült.

Végre befejeztem. Már régóta esedékes volt, ezt nézzétek el nekem. Sokáig csak körvonalakban láttam a dolgot, de ahogy belemerültem, egyre jobban letisztult minden és elég sok minden jutott még eszembe. Amint sejthető még egy rész lesz és akkor körbe is értünk.
Az első rész itt.
A második pedig itt.
És akkor a harmadik:

Rengeteg időt vesztegetett el, mire magához tért az önsajnálatból és rájött, hogy mit is kell tennie. Koszlott motelszobájában feküdt, üres üvegekkel körülvéve. Egyik cigarettáról gyújtotta a másikat. Ekkor már nem tudta, hogy milyen nap van és már nem is érdekelte. Ahogy nézte a bent rekedt füstöt, egy szó jutott eszébe. Bosszú! Innen már egyenes volt az út, hogy magához térjen az önsajnálatból. Lezuhanyozott, megborotválkozott és szép lassan, fokozatosan kijózanodott. Tiszta ruhákat vett magához. Kisebb negyvenötösét elrejtett az övében és kijelentkezett a motelből. Kilépett a forróságtól vibráló utcára és megpróbált visszaemlékezni, hogy hol is hagyta a kocsiját. Fogalma sem volt róla, ezért leírta és gyalog indult egy használt kocsi kereskedéshez, útba ejtve egy bankot.
Tudatos énjéhez való visszatérését követte a tervezés. Felvette a kapcsolatot azzal, aki nélkül nem teljesítheti be küldetését. Egy északi kisvárosban talált rá. A parkban, a tó mellett etette a kacsákat és közben párhuzamosan újságot olvasott. Néha az újsága fölött a pereces irányába kacsintgatott, majd elővett egy háromszög szendvicset a zakózsebéből és elfogyasztotta. Szürke, kopaszodó kisember volt, a világ legjelentéktelenebb arcával. Egy idegen könyvelőnek, adótanácsadónak vagy biztosítási ügynöknek nézhette volna, de a Kapitány pontosan tudta, hogy ki ő és milyen hatalommal bír. Neki ajánlotta szolgálatait, a kisember pedig örömmel fogadta, mondván: „Rám sohasem figyeltek. Mindig csak jövök és megyek. Gyakran észre sem vesznek.”
Mintha mindez évekkel ezelőtt történt volna. Pedig csak hetek, hónapok teltek el. Ez idő alatt a Kapitány és emberei sorra kapcsolta le Nyár kisebb-nagyobb főnökeit, és füstölte ki a támaszpontjait. Jól megszervezett akciók, vérprofi végrehajtás. Mindig ott, ahol nem számítottak rá, mindig a leggyengébb ponton. A kisembernek nem volt nagy része mindebben, a jelenlétét leszámítva. Csak kellett egy ügy, amit zászlójukra tűzhettek. Ez lett az Ősz. Ő sütkérezett a dicsőségben, a katonák pedig tették a dolgukat, míg a Kapitány színes vonalakkal átszőtt térképén már csak egy gombostű maradt.

- Itt lesz. Már csak itt lehet.

- Honnan ilyen biztos benne? – kérdezte Ősz.

- A vonalak, amiket berajzoltam. Ezek erővonalak.

- És?

- Nyár ezeket használja. Ezeknek a találkozásán voltak a támaszpontjai. Ezeken kell lennie, hogy kifejthesse hatalmát.

- Már egy ideje üldözzük és ezt ő is biztosan tudja. Mi van, ha elmenekült? – a Kapitány egy köteg papírra bökött az asztalon és úgy kérdezte:

- Maga szerint mik ezek?

- Kifestők?

- Időjárás jelentések. Nem tudtunk az összes vonalról, de lassan minden összeállt. Minden egyes táborral egyre több vonal helyét tudtuk meg, amik az újabb táborok pozicionálásában segített és így tovább. Természetesen mindez kiegészítve a napi csúcs és középhőmérsékletekkel. A mostani előrejelzés picit gyengébb, mint én számoltam, de minden arra mutat, hogy Nyár még ott van. Valószínűleg beásta magát és ránk vár.

- Megtámadjuk?

- Mi mást tehetnénk? Nem fogja könnyen megadni magát, de meg kell tennünk. Túl vagyunk szeptember közepén. Itt az ideje, hogy ön jöjjön. Elkapjuk és elzárjuk a rohadékot.

- Ez tetszik – mosolygott Ősz. – Ez nagyon tetszik. – Egy ideig csendben nézték a falra kifeszített térképet, miközben csak a légkondi duruzsolt a szobában.

- Már csak egyvalamit nem értek. Honnan tud maga ezekről a vonalakról, ha én sem ismerem őket? És hogyan tudta mindezt kiszámolni? – A Kapitány rávillantotta ritkán látott mosolyát:

- Van egy régi barátom. Egy könyvtáros.

A beszélgetés óta három végtelennek tűnő nap telt el csapatösszevonással. Minden katona és egyéb entitás Nyár menedéke körül gyűlt össze, ami cseppet sem tűnt egy megtört hadúr földbe ásott bunkerének. Az ötvenkilenc emeletes felhőkarcoló tükröződő üvegfalaival csillogó kolosszusként emelkedett a sereg fölé, akik a környező hotelekben, lakásokban és furgonokban várták az összecsapást. Amikor a kapitány és Ősz a helyszínre érkezett, egy magas rangú tiszt fogadta őket.

- Mindenki a helyén. Csak a parancsra várunk! – közölte tisztelgés után.

- És a légi forgalom? – kérdezte a Kapitány

- Három napja ellenőrizzük, erről a szelek, viharok és esők gondoskodnak. Senki sem érkezett vagy távozott, mint ahogy más úton sem.

- Nagyszerű. Mindenki tudja a dolgát?

- Igen, uram!

- Akkor felkészülni. Fél óra múlva támadunk.

A kapitány golyóálló mellényt öltött magára, betárazta automatáját a speciális lövedékekkel, megigazította az irányzékot és kiadta a parancsot. A katonák minden bejáraton egyszerre özönlöttek be. A környező épületek tetejéről több tucat kötélpályát lőttek át a falakon, hogy az emeleteken is közvetlenül tudjanak támadni. Ősz katonái, adták a légi támogatást. A szelek pillanatok alatt körbe tudták süvíteni az egész épületet és azonnal felmérték a terepet, amint áttörtek az üvegek. A Kapitány a főbejáraton át vonult be válogatott embereivel és Ősszel. A minimális ellenállást azonnal legyűrték. Szinte fedezéket sem kellett keresniük, olyan hevenyészett volt az ellen. Ez így túl könnyű – gondolta a kapitány.

- Jelentést kérek – mondta a rádióba.

Az egységek sorban bejelentkeztek, mindenhol ugyanazt tapasztalták. Minimális védelem, csak azok a katonák, akiket kívülről is láttak. Itt valami nincs rendjén.

Eltartott egy ideig, mire feljutottak a lakosztályba, mivel lépcsőzniük kellett. A támadás előtt egy elektromos viharral minden áramellátást blokkoltattak, így a felvonó sem működött. Mire felértek, már biztosítva volt a terep, csak katonáik lézengtek az elegánsan berendezett luxuslakosztályban.

- Sehol senki uram, csak ezt a lemezt találtuk – nyújtotta egy katona a Kapitány felé. – Mi lehet ez az egész? – töprengett a Kapitány. – Csapda? Talán aláaknázta az épületet? Nem. Ha Ősz meghal, neki is vége, ez a szabály. De akkor mi folyik itt?

- Van itt valahol egy lejátszó?

- Áram nincs, de találtunk egy hordozhatót.

A Kapitány letette a dohányzóasztalra, elindította és hátrébb lépett, hogy mindenki láthassa.

Egy középkorú fekete férfi volt a képernyőn. A háttérben tengerparttal és pálmafákkal, ő pedig ehhez öltözve, koktéllal a kezében. Nyár.

„Végre eljutottatok a lakosztályomba, gratulálok nektek, bátor harcosok! Külön köszöntöm testvéremet Őszt és a nemes lelkű Kapitányt. Hogy van Tavasz? Sajnálom, hogy nem fogadhattalak titeket személyesen, de sajnos elcsábított ez a trópusi paradicsom, és a raboskodáshoz sem volt túl sok kedvem.
Ne értsetek félre, nem haragszom rátok, ti is csak teszitek, amit tennetek kell. Sőt mi több, hálás vagyok nektek. Már régen nem tudtam ilyen sokáig és ilyen könnyen fenntartani befolyásomat, hála neked, öcsi. Bizony, ez történik, ha valaki katonásdit játszik, ahelyett, hogy a dolgát tenné. Hogy mindezt megháláljam a Kapitánynak, aki kitalálta ezt az őrületet, készültem egy kis meglepetéssel, aminek híre hamarosan eljut hozzá, ha minden jól megy. Legyen mindenkinek szép napja, jövőre találkozunk!” – és a felvétel véget ért.

- Mit jelent ez? – törte meg a csendet Ősz.

- Azt, hogy rábasztunk. Szerintem már hetekkel korábban elmenekült – mondta a Kapitány fásultan.

- Neeeem! – csapott az asztalra egy magas rangú entitás, a Kitartó Őszi Eső. Ahogy szürke ökle többször is a lakkozott fához csapódott, olyan hangot adott ki, mintha egy köteg átázott ruhát vágnának a falhoz. Kitartó Őszi Eső testvérét, Futó Nyári Záport akarta legyőzni. Most csalódottságának adott hangot, hogy az elmenekült előle. Ők ketten olyanok voltak, mint ugyanaz az ember, csak a sors más-más oldalán. Mint egy testvérpár, akik közül az egyiknek mindig minden sikerül a legkisebb energia befektetéssel, a másiknak viszont a legkisebb dolgokért is keményen meg kell küzdenie. Mintha az egyik híres rocksztár lenne, akit mindenki szeret, a másik pedig parkolóőr, akit mindenki gyűlöl. A parkolóőr természetesen mindezért ki nem állhatja a rocksztárt, a rocksztár viszont ezt észre sem veszi, annyira jelentéktelen a másik. A Kapitány ekkor döbbent rá igazán, hogy rossz oldalra állt. Ez bizony a vesztes oldal. Miután Kitartó Őszi Eső felfelé hulló csapadékként távozott a plafonon át, a többi katona is elkezdett elszivárogni, ki sétálva, ki zuhogva, ki süvöltve, néhányan pedig csak elpárologtak, mint a köd.

Ketten maradtak a lakosztályban. Ősz csalódott arcát megint a Kapitány felé fordította:

- De nem arról volt szó, hogy itt kell lennie?

- Tévedtem. Úgy néz ki elég, ha mindenki azt gondolja, hogy Nyár itt van. Ez is elég volt neki. A legjobb, ha most megy és rendbe hozza, amit én elrontottam.

- Megpróbálom. Nem tudom, képes leszek-e rá. És ön mihez kezd most? 

- Fogalmam sincs, talán… – a bevágódó ajtó félbeszakította. Egy megviselt állapotú futár rontott be. Némi lihegés után remegő hangon szólalt meg:

- Megtámadtak minket, uram! Megpróbáltuk visszaverni őket, de nem maradtunk elegen! Mindenkit megfagyasztottak, vagy még rosszabb. Őt is elvitték – itt már zokogott a futár.

- Kik? - kérdezte Ősz zavartan. - Mi történt megint?

- Megkaptuk Nyár meglepetését. – Közölte a kapitány tényszerűen. – Tél közeledik és nála van Tavasz is.

Vasárnap volt börze. Beszereztem némi minőségi szórakozást.

Sandman 4. Párák évszaka
Ezt már ki is olvastam. Még régen, amikor magyarul feltöltötték netre ennek a sztorinak a feléig jutottam. Aztán leszedték az összes részt, mert jött a magyar kiadás. Örültem, hogy olvashatom papíron, viszont eddig kellett várnom, hogy megtudjam, hogyan oldódik meg a konfliktus. Az álmok ura ellátogat a pokolba, hogy kiszabadítsa volt szerelmét. Félelmekkel telve indul útnak, mivel legutóbbi látogatása alkalmával magára haragította Lucifert. Csakhogy semmi sem úgy történik, mint számítanánk. Belzebúbnak ugyanis elege lett az egész alvilágból és úgy dönt, hogy kiszáll. Elmegy élni az életét, a démonokat és elkárhozott lelkeket kihajtja és bezárja a kócerájt. A kulcsot pedig az Álomúrra bízza, tudván, hogy az adomány nem könnyíti meg az életét. És ez így is van. Sorban elkezdenek felvonulni a tulajdonjogra áhítozó istenségek és egyéb entitások. (Az északi istenek, Egyiptom istenei, a kiűzött démonok, a Rend, a Káosz, és a többi) Nagyban bonyolítja a helyzetet, hogy mindenkinek van valamije, ami kellhet a főhősnek.
Végül picit csalódást okozott, hogy az író túl egyszerűen rendezi le a vitát, de ettől még figyelemreméltó ez a lubickolás a mitológiákban és a kibontakozó szálak, amik az elkövetkezendő történetekben folytatódnak. Tűkön ülve várom a folytatást.

Walking Dead 2. Úton

Folytatódik a túlélés. Hamarosan bepörgetem.

Civil War 2. A háború vége.

Olvastam már, de nem tudtam ellenállni a rajzoknak és annak, hogy ne díszelegjen a polcomon. Az első részről már írtam.

Battle Royale

Mivel ez börze volt, nem csak képregényeket árultak. Ezzel a kötettel már régóta szemeztem, itt volt a tökéletes alkalom, hogy fél áron hozzájussak.

H. P. Lovecraft : Az ünnep című novellájának utolsó szavairól a magyar politikai elit jutott eszembe: „…az efféle helyeken olyan dolgok tanulják meg a járást, amiknek minden törvény szerint csak csúszniuk volna szabad.”

A negyedik résznél tartok (Varjak Lakomája). Azt kellett észrevennem, hogy abban a világban sem becsülik meg a mezőgazdaságot, illetve a termelőket. Itt nem arra célzok, hogy adjunk irreális támogatásokat, hogy tovább működhessenek veszteségesen. Most a társadalmi elismerésről beszélek, a közösségi vállon veregetésről. Az elismerés helyett csak lenézést kapnak. Mondjuk elég jól leszarják, így is kell, de nekem azért ökölbe szorul a kezem, amikor a hiperértelmiség beszélgetését elcsípem a villamoson, miszerint: „Állatokat tartanak, aztán levágják őket? Pfúj, bazzeg!” vagy „És ott növelik a kukoricát? Ne má, ez olyan cikis!”
Az ilyen embereket bezárnám három hétre egy raktárba, ami tele van rakva a legtrendibb cuccokkal. Lenne ott tunningverda, meg Dolce Gabbana, tutimenő mac, iPod, életre elegendő műköröm és starbucks-pohár. Figyelném, hogy mikor teszik fel maguknak a kérdést: „És mit eszünk?” aztán röhögnék az arcukon, amikor rájönnek, hogy nem nagyon.

Ez nagyban kapcsolódik a témához.

Vegyünk egy embert, aki minden nap mond magáról valamit. Valami kis apróságot. Mit látott aznap, minek örült, mitől volt szomorú. Mit kedvel, milyen zenét vagy filmet szeret, mitől retteg. Mit akar csinálni jövő héten, vagy egy év múlva. Bármilyen kis apróság, egy mondatban elég. És ha valaki elég sokáig írja ezt, mondjuk 1998-tól napjainkig minden nap, akkor úgy fogjuk ismerni ezt az embert, mint a legjobb barátunkat. Nagyjából ez az őrült kitartás az American Elf legnagyobb ereje.
Ismerkedjünk meg James „Superstar” „Magic Elf” Kochalkával. Feleségével Amyvel, Gyerekeikkel (Eli és Oliver) macskáikkal (Spandi – aki rengeteget szokott hányni és Nooko) és barátaikkal (New Guy, Jason és még sokan mások).
Az utazás azzal kezdődik, hogy James rajzfüzetet vásárol és elhatározza, hogy minden nap készít egy comic stripet. Egy fél hónapot leszámítva ehhez tartja is magát, minden nehézség ellenére. Előfordult már, hogy otthon maradtak a rajzeszközei, de megoldotta a problémát. Kért egy szalvétát, egy tollat, majd otthon beragasztotta a kész művet füzetébe.
James eleinte pincér volt egy kínai étteremben. Ott felmondott és elhatározta, hogy idejét inkább rock együttesére és képregény készítésre fordítja. Otthagyja a biztos keresetet és belevág az ismeretlenbe. A dolog végül elég jól bejött neki. Több köteten, kiadott lemezen, koncerten és eladott számon van már túl. Ezek alapján elkészítette például a Quit your Job című képregényt is.
A közel másfél évtized alatt végigkövethetjük sikereit (koncertek, születő gyermekek, házvásárlás), küzdelmeit (szerződések, adóbevallások és önmaga jelenti számára a legnagyobb kihívásokat), programjait (képregény fesztiválok, kempingezések, rokonlátogatás, összejövetelek a barátoknál). És mindezt kellemes, határozott vonalakkal meghúzott négy kockában kapjuk, barátságos élénk színekkel, már-már gyermekrajz-stílusban. Védjeggyé vált nála, hogy mindenkit máshogy rajzol, mint ahogy kinéznek. Önmagát hosszú fülekkel rajzolja, akár egy elfet. Sokan egy szemet kapnak, mások pedig hármat, szakállas ismerősei bozontos alakok, akadnak még madarak, robotok, legjobb barátja pedig egy az egyben egy fehér kutyus. Ez és a kis ügyeskedések (kommentárok a kockák mellett, részeges firka-rajzok) adják a sorozat báját, ami olyan hatással van az olvasóra, hogy „na jó, csak még egyet” és mire feleszmélünk azt látjuk, hogy átolvastunk egy egész évet és megint itt a tél, tavasz, nyár vagy ősz.