Szeretek dühből írni. Ezt abból a dühből írtam, amit az ítélet olvasásakor éreztem A végére azért megijedtem magamtól. Na mindegy, ha már megírtam, kirakom. 

Anders Behring Breivik 77 embert gyilkolt meg módszeresen, hideg vérrel, valami homályos politikai indíttatástól vezérelve. A társadalom megbüntette. Vagyis megállapodott a kiszabható büntetésről az előre lefektetett normák alapján. Ez a „büntetés” az, hogy 21 évet kell eltöltenie egy háromszobás lakrészben, ahol ehet, ihat, alhat, olvashat, írhat. Csupa olyan dolgot fog tenni, amit az a 77 ember már nem. Többek közt élni fog. Mosolygott az ítélethirdetéskor.

De mi lenne, ha azok, akiknek ez az ítélet bántja az igazságérzetét, vagy akár a 77 áldozat családja összefogna? Ha felvennék azt, amit a társadalom, a jog és az emberek elejtettek? Ha fejet hajtanának és áldoznának a Bosszú ősi erejének.

Aludt. Nyugodtan és mélyen aludt.

Fémes döndüléssel vágódott be a cella ajtaja. Az egyik őr megállt az ajtóban, míg a másik az ágyához lépett. Anders bágyadtan törölte ki az álmot szeméből. Majd amikor észrevette, hogy akarnak tőle valamit, feljebb húzódott és takaróját is magához szorította. Fogalma sem volt, hogy hány óra lehet.

- Öltözzön – mondta az őr az ágyánál.

- Miért? Mi folyik itt? – kérdezte Anders zavartan.

- Átszállítjuk – hangzott a rideg válasz.

- Nem volt szó semmi féle átszállításról. Nekem erről senki sem beszélt. – Felháborodott. Hogy jönnek ezek a mocsok komcsik ahhoz, hogy felverjék álmából? - Kérem az ügyvédeimet! Addig nem vagyok hajlandó semmit sem tenni.

Keresztbe fonta a karját. Az őrök egymásra néztek. A sapkájuktól nem látszott a szemük. Az ajtónál álló őr kipillantott a folyosóra, majd apró biccentéssel jelt adott a társának. Anders ahogy visszanézett a közelebbi őrre, egy öklöt pillantott meg, ami keményen csapódott az arcába. Fogai összekoccantak. Foltokat látott és mögöttük a fájdalmat. Nem jutott szóhoz, aztán csak megtalálta a hangját.

- Mit művel? Ehhez nincs joga! Nekem jogaim vannak.

Az őr válaszképp villámgyorsan újra arcon vágta, most egy bokszerrel. Halk reccsenés hallatszott. Anders koponyacsontja megrepedt és az azt fedő bőr is felszakadt. Intenzív hullámokban vér patakzott belőle. De nem volt idő ezen merengeni, mert az őr könnyed mozdulattal kirántotta az ágyból és arccal lefele a földre lökte. Társa egy rongyot tömött a szájába, sokszor gyakorlott mozdulattal, miközben az ütlegelős a hátára térdelt és megbilincselte.

Zsibbadt és fájt az arca. Talán agyrázkódása volt. A vacsorára kapott hal elkezdett fickándozni a spenótos krumpliban és tartármártásban. A válla is megrándult a hirtelen hátrarántástól. És ha már a bilincselésnél tartunk, a csuklói égtek az éles fém súrlódásától. Megdörzsölte volna, de ez ugye lehetetlen volt. Továbbá dohos szaga volt a vászonzsáknak, amit a börtön hátsó ajtajánál a fejére húztak. És mind ez mélyen bántotta. Hogy merészelik Ezek ilyen bánásmódban részesíteni? Ő a nemzet hőse. Egy mártír. Erre így kiragadják az ágyából. Milyen ostoba eljárási hiba ez? Sebaj, a sebhelyei jól fognak mutatni az életrajzi kötetén és a tévében. Mesés lesz. Csak beszélhessen végre az ügyvédeivel.

Az első órában még hitt benne, hogy hamarosan megérkeznek. Nem látott semmit, a zsákot a fején hagyták. Annyit tudott, hogy átadták másik őröknek, azok pedig egy autóba tuszkolták. Megpróbált üvölteni és faggatózni, de a rongy a szájában belé fojtotta a szavakat. Az első órát követően, amit jórészt egyenes útszakaszon, nagy sebességgel tettek meg, egyre bágyadtabb lett. Talán el is aludt volna, ha nem fáj mindene. Nem értett semmit és kezdett aggódni. Majd egyre erősödő zúgásra figyelt fel. Egy repülőtér. Vagy csak egy repülő? Minden olyan tompa volt. És amikor felvonszolták a lépcsőn a repülőbe, akkor ijedt meg igazán. Mégis hova a pokolba viszik? Az nem jutott eszébe, hogy pont oda.

A fejében otthon volt. Nem volt mészárlás, nem voltak azok a beszédek, nem volt bírósági tárgyalás. Csak ült a tévé előtt és csóválta a fejét. Nem tudta, hogy mi megy a tévében, csak azt, hogy nagyon nem tetszik neki és az sem, ahová halad szeretett Norvégiája. Fel akart állni, hogy tegyen valamit, de nem tudott. A lábai és a karjai nem mozdultak, akárhogy is erőlködött. Már majdnem üvöltött, aztán felébredt. Emlékezett mindenre. Hogy mennyit tervezgetett. Gyakorolt. És megint tervezett. Beszerezte a fegyvereket, a lőszert. Majd meglépte szülőföldje legnagyobb hőstettét. Jól megmutatta Nekik, amiért feláldozta szabadságát, de ő hősiesen kitartott. De most egy rögzített székben ült, bokája és csuklója megkötve. Fájt az arca, ahol megütötték.

Eszébe jutott az is, hogy a repülőn őrjöngött, ezért beadtak neki valami szert egy fecskendőből. Úgy néz ki, eddig aludt. És most ebben a cellában tért megához lekötözve. Ahogy körülnézett, két embert vett észre a fal mellett, a lámpa hatósugarán kívül. És ezek az emberek valami gusztustalan, számára ismeretlen nyelven beszélni kezdtek:

- Nézd már, ébredezik.

- Ideje volt.

Anders látta, hogy ezek az emberek nem kedvelik. Kezdett félni. Ismeretlen helyen volt, ismeretlen emberek közt, akiknek egy szavát sem érti. Csak annyira tudta őket megkülönböztetni bódultságában, hogy az egyik alacsonyabb, a másik magasabb. De nem mutathat gyengeséget – gondolta. Kikelt magából. A jogait és ügyvédeit követelte.

- Mi a faszról hadovál? – mondta a magasabb.

- Gondolom, az ágyát kéri vissza – válaszolt az alacsonyabb. - Kár, hogy azzal nem tudunk szolgálni! – Az utolsó szavakat üvöltötte, mert ezzel egy időben bakancsával ágyékon talpalta Anderst, aki szinte azonnal okádni kezdett a fájdalomtól, majd kínja fáradt sírásba fordult. A magasabb felháborodott ezen az erőszakos cselekedeten. Valamit fenyegetően mondott társának, ami valahogy így hangzott: 

- Szép volt haver. Akkor most te leszel a rossz, én a jó. Egy darabig. Ezt figyeld!

Bocsánatkérően hajolt Andershez. Azt hajtogatta, hogy „Sorry”, és eloldotta a szíjakat. Anders a székben maradt, mert nem bírt felállni. Fájó ágyékához kapott. A magasabb férfi elővett egy képet, amin Anders volt látható. Akkor készült, amikor karlendítéssel üdvözölte a bíróságot. A férfi utánozta a mozdulatot és arra célzott mozdulataival, hogy szeretné látni az eredetit.

- Csináld! Csináld, baszki. Nagyon jó lesz. Please!

Anders könnyes szemekkel a magasabb férfi bizalomgerjesztő arcába nézett, majd a képre. Ezután a fortyogó alacsonyabbra figyelt. Végül a magasabbnál állapodott meg. Nem bízott benne, de nem akarta kihúzni a gyufát, ezért lassan, remegve felállt, kihúzta magát, megacélozta a tekintetét és előre nyújtotta karját. Az ólmozott vipera lecsapott, marásával szétroncsolva Anders jobb csuklóját. Nem bírt annyira üvölteni, mint amennyire fájt. Amikor levegőt vett a további üvöltözéshez, hallotta a magasabb és az alacsonyabb zengő kacaját. Akkor is röhögtek, amikor visszacsatolták a székbe.

A komor férfi mindent hallott a cella előtt. Még a csukott ajtón át is tökéletesen lehetett hallani a reccsenő csontokat és a hahotázást, de legfőképp az üvöltést. Tudta, hogy a kínzók hamarosan kijönnek, hiszen ez még csak a bemelegítés. Igaza lett. Anders még akkor is üvöltött, amikor kinyílt a cella. Az alacsonyabb és a magasabb férfi arca egyaránt vöröslött a nevetéstől.

- Nos, mi volt? – kérdezte a komor tekintetű férfi.

- Mi lett volna? Összebarátkoztunk – mondta egyikük, majd nevetésben törtek ki. A komor férfi megvárta, hogy kinevessék magukat, miközben lassan elindultak a folyosón. Halkan megszólalt, hogy figyeljenek rá.

- Fél óra múlva átviszik a lakócellájába. Hadd pihenjen. Aztán holnap folytathatják.

- Megtörjük főnök – vetette közbe alacsonyabb.

- Ugyan. Ennek az embernek már akkor nem maradt semmije, mikor még hozzá sem értek. Be volt rezelve és tudta, hogy itt a vég, és hogy ezt most nem úszhatja meg.

- Hogy- hogy? A képeken kemény fickónak tűnt.

- Egy akkora fegyverrel mindenki kemény fickónak tűnik – mondta a komor férfi színtelen hangon. – De igazából gyenge. Gyenge volt ahhoz is, hogy élje az életét. Elbújt az eszméi mögé és eldobta az életét. Ez nem is lett volna baj, ha nem mások látják kárát.

- És mikor öljük meg? – kérdezte a magasabb, ahogy befordultak a folyosó végén.

- Nem öljük meg. Hónapok, vagy akár évek múlva visszaadjuk a belőle maradt roncsot az embereknek. Hadd lássa mindenki.

- És ha elmondja mindazt, ami itt történt? Hős lesz belőle!

- Megpróbálhatja, amennyiben tud beszélni nyelv nélkül.

- És ha leírja?

- Ujjak nélkül? Nem hiszem. De amúgy sem számít az egész. – Kísérői halkan kuncogtak. Ez aggasztotta a komor férfit. Amit tesznek az nem szórakozás. Nem kiváltság, hanem az egyik legsötétebb kötelesség, aminek eleget kell tenni ezen a világon. Nem szabad, hogy örömet okozzon. A komor férfira tonnás súlyként nehezedett ez a teher. Ez a kettő pedig szemmel láthatóan élvezte. Nincs ez így rendjén – morfondírozott magában. Arra lett figyelmes, hogy kísérői lemaradtak. Megfordult és látta a két embert, ahogy megbabonázva néznek egy fém műtő kocsit, rajta mindenféle eszközzel. Áhítattal, kéjes mosollyal szemlélték a tárgyakat, próbálgatták a tapintásukat, az éleket, hegyeket, barázdákat. Ott volt a kalapács, ami randevúra hívja majd Anders fogait. A recés tüskék, amik vad táncot fognak lejteni Anders körmei alatt. A kanalak, amik fehér izzásban csókolják majd végig Anders bőrét. És ott voltak a pengék, amik kegyetlenül hatolnak majd húsába.

Az a két szadista pedig mindennek mérhetetlenül örült. A komor férfi eldöntötte, hogy miután ennek az egésznek vége, nem jut ki a két vadállat - erről személyesen fog gondoskodni. Mit tennének odakint, miután belekóstoltak a sötétségbe? Éheznének. Többet akarnának. És táplálkoznának. Mélyet sóhajtott és magányosan folytatta útját.