Lássuk be - UPDATED!
2012.04.17. 22:55
Lássuk be, munkás vagyok. A szó legalapvetőbb értelmében. Korán kelek, utazok, felveszem a munkaruhát, pakolok, tirpákságokon röhögök, megint pakolok, közben az üveg Kőbányaira gondolok, bemegyek az öltözőbe a többi büdös munkás közé és átöltözök, majd hazamegyek. Oké, mozgolódok ott, már tanulom a raktározási programot, néha internetes redeléseket hívok le, de azért nem hordom fenn az orrom. Persze nem tervezek hosszútávon maradni, de egyenlőre elvagyok. Tudom, jelenleg hol a helyem. És bánom mindezt? Nem. Valahogy nem derogál, hogy diplomásként azt csinálom, amit nyolc általánossal is lehet. Ez is mutatja, hogy van önkritikám. Leginkább azt élvezem a helyzetben, hogy itt olyan élményeket kapok az élettől, amiket máshol nem. Voltam már ilyen jellegű helyen, de akkor még nem figyeltem ennyire. Már abba milyen jó belegondolni, hogy olyan helyen dolgozok, ahol gyakran szondáztatják az embereket, mert reális veszély, hogy munkakezdéskor (reggel 7!) totál részegek.
Továbbá: Néhány hete például Lebontottunk egy szekrényrendszert és a raktár másik végében újra összeraktuk. Miközben izzadtunk a redvás, kurva nehéz szekrények alatt és vittük őket a végleges (?) helyükre, a főnök vigyorogva azt mondta:
- Ugye milyen jó a könyviparban dolgozni?
Ja, azt elfelejtettem, hogy: Kell a pénz!
Miután tegnap este megírtam és kiraktam ezt a posztot, ma hivatalosan is áthelyeztek az online részlegre. A melós ruha marad, a feladat sokkal változatosabb és nagyobb felelősséggel jár, viszont cserébe egy árva forinttal sem fizetnek többet. De azért örülök.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
