Tegnap volt a Képregénybörze! Mint már tudjátok: minden, magára valamit is adó <innentől lehet kórusban> képregény-geek másnaposan megy képregényes rendezvényre! Most talán túl is lőttem a célon, mert a szombati mulatozás úgy sikerült, hogy kérdéses volt, meg tudok-e egyáltalán jelenni a börzén, de sikerült, hála Ívi támogatásának. Köszi még egyszer! És akkor legyen ez a pozitívság vasárnapra.

Most annyira nem tudtam szakmázni, mert a halálomon voltam, de a kötelező darabokat beszereztem:

- Kázmér&Huba #8: Annyi a tennivaló

- Zsákutca #1

- Scott Pilgrim #4: Scott Pilgrim bekeményít és #5: Az univerzum ellen

- Hellboy #3: A leláncolt koporsó és más mesék

- Sandman #3: Álomország

- Y az utolsó férfi: ciklusok

- Csodálatos Pókember #81, #82, #83, #85, #87

- Polgárháború.
Tehát ezek a zsákmányaim. Most nem írok mindegyikről, hanem csak egyről, de arról nagyon, ez pedig a Polgárháború.

A Marvel-világban vagyunk (Fantastic Four, X-men, Iron Man, Pókember, Amerika Kapitány, stb.), azon belül is egy kisebb csapattal kezdődik, az Új Harcosokkal. Valóságshow-t forgatnak, aminek ők a főszereplői és leginkább a hősködésről szól. A nézettség érdekében rajtaütnek négy szuperbűnözőn, csakhogy az akciót nagyon elszarják. A Nitro nevű bűnöző használja képességét, amivel felrobbantja magát, és a környéket, végezve a hősökkel, a stábbal, rengeteg civillel és a közelben levő iskolában minden gyerekkel. A közfelháborodás és médiacirkusz hatalmas, a nép a szuperhősök fejét akarja, a törvényhozás a regisztrációban látja a megoldást. Ha valaki használni akarja a képességeit a köz érdekében, akkor azt megteheti, de csak állami keretek közt. Ez viszont azt jelenti, hogy a hősök személyazonossága ott csücsülne egy kormányzati szerveren, ami ne tagadjuk, nem a legjobb helye a legféltettebb titkoknak. A szuperhősök két frakcióra szakadnak, akik belátják, hogy csak így mehetnek tovább a dolgok, és akik ellenállnak. Kezdetét veszi a toborzás, a szervezkedés, a bujkálás és a harc. Amint látjuk, itt egy picit komplexebb dologgal állunk szemben, mint a „Meglakolsz azért, mert terrorizálod az ártatlan polgárokat Gonosz Toposz!” – szintű történetek. Több jelentéstartalom, reflektálás a valóságra és az aktualitásokra (az eredeti 2006-ban jelent meg). Itt megszűnik a régi szuperhős-minta, miszerint a végletekig jó és tiszta hős áll szemben a velejéig romlott és gonosz bűnözővel. Hős a hős ellen, akik gyakran nem olyan feddhetetlenek, mint kéne lenniük és nem tudni, hogy melyik oldalnak van igaza. Mindkét féltől hallunk nagyon jó érveket, ezért ebben a történetben tényleg nincs jó vagy rossz. Mindehhez hozzáadjuk a huszonegyedik századot, a politikát és médiát és kísérteties hasonlóságot fedezhetünk fel a mi világunkkal, csak nálunk az öntörvényű igazságszolgáltatók szerepében maga Amerika van, és ahogy a szuperhősök szembefordultak egymással, manapság Amerika is ilyen identitászavarba keveredett. Egyre több amerikai teszi fel a kérdéseket: - Mit keresünk mi a világ túlsó oldalán? Ki kért rá minket? Kell ez nekünk? És ha többet ártunk, mint segítünk? Egyáltalán segíteni megyünk oda a bombázókkal?
Nagyjából ezt kapjuk ettől a képregénytől, csak szuperhősökkel, menő akciókkal, élő mitológiával és lenyűgöző, lendületes rajzokkal. Igen, a rajzok csak hozzáadnak az egészhez. Már a borítón milyen beszédes a véres pajzs! Lapozgatva pedig érezni, ahogy az egymást követő képkockák mozgássá alakulnak az elménkben. Az egyik kedvenc agyi folyamatom!
Még annyit, hogy: a képregény tényleg könnyű olvasmány és gyerekeknek való? Ha akar valaki vitatkozni, tudok még példákat hozni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.