Az előzményekről itt.

A Kapitány két óra vezetés után, majdnem félúton megállt tankolni. Egyrészről majdnem üres volt a tank, másrészről meg akart bizonyosodni róla, hogy nem követik, nem akarta, hogy a helyzet még bonyolultabbá váljon. Katonás léptekkel bement a shopba, kivett egy jeges teát a hűtő hátsó részéből, kifizette a benzinnel együtt és kisétált. Mielőtt visszaszállt volna fekete kabriójába picit leült a motorháztetőre és élvezte a természetet, ami a hegyi kétsávos út nyújtott számára. Az utat hatalmas zöld fenyők és nyugalom szegélyezte. A teljes csönd. Szerencsére a kútnál sem volt forgalom. Néhány percre sikerült megfeledkeznie a problémáiról és maró lelkiismeretéről. Ő talán feladja és akkor nem kell megtennie – gondolta. És akkor arra fog ébredni, hogy a keze a bilibe lóg, az északi szél pedig becsukja a mesekönyvet. Idióta. Még hogy feladja? – ostorozta magát gondolataiban. Rácsavarta a kupakot az üdítősüvegre és bedobta az anyósülésre, körülnézett, picit fülelt, nem hall-e rotor zúgást vagy valami hasonlót fentről, majd beszállt és elindult a kerülőút felé. Így hosszabb tart, de biztonságosabb és halogathatja az elkerülhetetlent.
Ahogy vezetett a poros erdei földutakon arra gondolt, hogy talán vehetne errefele ő is egy telket. Egy kis menedéket, mint amik erre vannak. Ez az a környék ahol csak eldugott szerény tóparti nyaralók vannak. Ilyen helyekre megy a család a nagyobbik lány tiltakozása ellenére, vagy ide menekülnek az írók a határidők elől. Földszintes és egyemeletes faházak nagy tornáccal, kandallóval, telefon és kábeltévé nélkül. Ahova a Kapitány tartott egyáltalán nem ilyen volt. Ez is el volt dugva az erdő mélyén, de egyáltalán nem szerény hajlék. Ez a létezés és életerő kihívó, négyemeletes erdei kastélya volt. A fák csúcsaival versengő kőtornyok és falukra vadul felkapaszkodó buja, zöld futónövények hálója. A telek vaskapujától még öt perc autózás kellett a díszköves úton, mire odaért a hivalkodó főbejárathoz. Leállította a motort, levette napszemüvegét és a kesztyűtartóba tette, közben egy kis tokot vett ki és zakója belső zsebébe ejtette. Megigazította a haját, amit összekócolt a menetszél, mintha egy randevúra készülne – talán az is volt - és kiszállt. Nem volt ideje csöngetni, a komornyik már az ajtóban várta.
- Üdvözlöm Kapitány, kérem, kövessen! - invitálta be a magas, kimért komornyik.
A vadászkastély belül is ünnepélyes volt hatalmas, napsütötte termeivel, tájképeivel és vadállatokat ábrázoló szobraival. Őzek, vadkanok, medvék és kisebb állatok, leginkább fából. Beértek a hallba, ahol a komornyik hellyel és itallal kínálta. A Kapitány egy brandyt kért és kényelmesen hátradőlt a sötétbarna bőrkanapén, mint aki hazaért. Vagy legalábbis egy nagyon jó barát házában lenne, ahova szinte naponta jár.
Egyet kortyolt italából, amikor a ház úrnője is megérkezett. Már nem az a szürke rongyokba tekert rémült nő volt, akit egy jégveremből menekítettek ki néhány hónappal ezelőtt. Színpompás virágmintás ruhájában libbent be, mint az élő szellő. Haja ragyogott a meghatározhatatlan, valahol a vörös és a szőke között elhelyezkedő színben, ami folyamatosan más árnyalatban tűnt fel, ahogy a rávetülő fény szöge pár fokkal változott. A Kapitány szíve megdobbant, akárcsak legtöbb férfié, akik ránéztek a megtestesült Tavaszra. Suta mozdulatokkal tette le a poharat, felállt és szó nélkül meghajolt a hölgy előtt.
- Jaj, Kapitány, erre semmi szükség, pláne azok után amit tettek értem! – szólt Tavasz trillázó hangján, mint a madarak csicsergése a legkellemesebb reggeleken. - Nekem kellene meghajolnom ön előtt.
- Örülök, hogy szemmel láthatóan ilyen jó egészségben találtam. Jól van? Nincs szüksége valamire? – Közben lassan leültek, a férfi a hölgy után, nem túl közel, nem túl távol, a komornyik pedig kihátrált és becsukta maga után az ajtót.
- Mindenem megvan, amit kívánhatok. Szabadság. Tér, hogy tehessem a dolgom. De nagyon kedves.
- Örömmel hallom. – A Kapitány pár másodpercig csak maga elé meredt, gondolkozott, hogy hogyan is tálalja a dolgot. Arra jutott, hogy nem akarja tovább húzni, várni a csodára, ami úgysem jön. – Igazából komoly célja van a látogatásomnak.
- És mi lenne az? – mosolygott, de még hogyan!
- Szép időnk van. - Tavasz felkacagott és szórakozottan vállon súrolta a Kapitányt. Az rendületlenül ült, még csak el sem mosolyodott. – Bocsánat, lehet, hogy félreérthető voltam, úgy értem túl szép időnk van. – Egy pillanat alatt fagyott meg a mosoly Tavasz arcán. Zavartan felpattant és a bárszekrényhez lépdelt. Remegő kézzel töltött magának egy italt és lehúzta. A férfi csöndben ült és figyelte. Tavasz szólalt meg először.
- Ez csak egy kis hőingadozás –mentegetőzött. – Pár nap és lehűlés jön. Mint amilyen március végén volt.
- Ez nem hőingadozás. És a lehűlés már egyet jelent a záporral és viharral. Menydörgéssel. Ez nem tavaszi eső, ez…
- Ki ne mondja! – ripakodott a Kapitányra. – Itt ne! Nem akarom hallani a nevét se!
Szörnyű csend telepedett rájuk. Tavasz remegő kézzel kortyolt az italból, a Kapitány pedig csak maga elé nézett.
- Bocsásson meg, ön csak figyelmeztetett. Tette, amit tennie kellett.
- Semmi gond, megértem a zaklatottságát. De tudnom kell, mit akar ez után.
Tavasz gondolkozott, közben a pohár szélét simította puha, természetesen fakó ajkához. Néhány másodperc múlva épphogy bólintott fejével, mintha magában beszélte volna meg a lehetőségeit és a teendőket, majd megszólalt:
- Harcolni fogok. Kevesebb volt az időm, és még csak május huszonhárom van. Nem teheti ezt, nekem is vannak jogaim. Segít nekem?
- Természetesen, de meg kell kérdeznem, hogy biztos ezt akarja? Háborút akar?
- Igen! – felelte határozottan.
- Semmivel sem tudom lebeszélni?
- Nem! – a Kapitány szomorkásan elmosolyodott. Tavasznak valami furcsa volt ebben a mosolyban, de aztán úgy gondolta, hogy csak a ilye barázdált, sokat látott arcnak a mimikája.
- Akkor természetesen önnel vagyok én és az embereim. – Lehúzta az italát, felállt és odalépett a nőhöz. – Nekem akkor indulnom kell, összeszedem a fiúkat és felkészülünk a harcra. Rengeteg szerveznivalóm van. A fegyverek, a stratégia… - Tavasz közelebb lépett és felnézett, egyenesen a férfi szemeibe, egy végtelennek tűnő pillanatot követően így szólt:
- Köszönöm! Köszönök mindent!
Az ajkuk majdnem összeért, a nő lélegzete elakadt egy pillanatra. A pohár lezuhant a szőnyegre. Nem törött el, de a folyadék sötétre festette a szálakat. A Kapitány átkarolta a derekát, miközben továbbra is egymás szemébe néztek.
- Ne köszönje! - Ekkor Tavasz már mindent értett. Szólni már nem tudott. Magánál volt, de szólni már nem tudott, pedig annyira tisztán látott mindent. A Kapitány kihúzta a tűt a nyakából és ledobta, hogy mindkét karját tudja használni. Felemelte és gondosan lefektette a kanapéra, mintha egy törékeny műtárgy lenne. Az is volt.
- Sajnálom, de muszáj volt – mondta végül.
Nem tudni, meddig állt volna még ott és nézte volna a tökéletes női testet és arcot, ha nem kezd el valaki gúnyosan tapsolni. Semmi más nem hallatszott, csak egy ütemes, szánalmas tapsolás, amit ha nem követ ezer ember vastapsa, az egyik leg megalázóbb élmény tud lenni.
- Ez szép volt ember! Mondjuk egy fecskendő a nyakába? Ez nem brutális ez egy picit? – Rikácsolta a hang a szoba sarkából, amitől azonnal megfájdul az ember feje.
- Inkább, mint leütni egy bikacsökkel, ahogy tanácsoltad – válaszolt a Kapitány oda sem fordulva.
- Ilyet mondtam volna? Most, hogy belegondolok, meglehet. Mindegy, a feladat elvégezve, a hóhér kifizetve és ez a lényeg. – Ekkor kezdett el közelíteni a barna fickó az ízléstelen strandpapucs, rövidnadrág, mintásing, napszemüveg és szipkás cigaretta kombinációban.
- Nem vagyok hóhér.
- Ne most kezdjünk el érzelgősködni, ha kérhetem! Tudom, hogy egy rohadéknak tartasz, de ez a dolgom. És most, hogy ez az apró kis zavaró tényező már nincs az utamban – megvetően intett a mozdulatlan nő felé – teljes odaadással tehetem, amihez a legjobban értek.
- Baszd meg! – fordult oda a Kapitány felemelt ököllel.
- Ha én nem adom a küldetést és nem fizetlek téged és a kis csipet-csapatodat, azt sem tudnád, hogy létezik! Ne feledd, tartozol. És azt se, hogy kivel beszélsz! – a hangja teljesen higgadt volt, a tekintetében mélyen viszont izzott valami. Valami sárga és vörös és forró. A Kapitány leengedte az öklét. – Akkor örülök, hogy ezt megbeszéltük, további szép délutánt! – mondta mosolyogva Nyár, majd elhalványult, akár egy délibáb és eltűnt.
A Kapitány elindult kifelé. Meghagyta a komornyiknak, hogy ne csináljon semmit, az emberei hamarosan megjelennek és biztonságba helyezik az úrnőt, aki most aludni fog egy ideig.
Hazafelé vette az irányt, de nem ment haza. Előtte ivott. Sokat. Amikor kidobták a bárból, a kocsijára dőlve üvöltözött, hogy „Italt!”. Miután senki sem szánta meg, hazabotorkált. Lefekvés előtt kinyitotta az ablakot, mert tudta, hogy mától pokoli forrók lesznek az éjszakák. Itt a Nyár.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.