Muszáj ennek egy őrült science fictionnak lennie?
2012.03.15. 09:28
Én szeretem a disznót sci-fit. Múlt héten az Akátzban szóba kerültek a könyvek, történetek, irodalom. Próbáltam bizonygatni, hogy a sci-fi mekkora faszaság. Sajnos kevés sikerrel. Valami olyasmit hallottam, hogy „nem jó a sci-fi, mert akkor meg vagy kötve, hogy valami fantasztikusnak kell történnie”. Persze, ezért nem csak sci. Akkor kezdtem el agyalni, hogy van-e olyan sci-fi, amiben nincs semmi fantasztikus. Hogy lehetséges-e elhagyni a fi-t. Valószínűleg igen, csak nincs túl sok értelme. Mondjuk akkor kaphatunk egy Stephen Hawking könyvet.
A lényeg, hogy ezt a történetet akkor este találtam ki és csodával határos módon nem felejtettem el. Kedves Réka! Tegyük fel, ha mindenki normálisan viselkedne ezen a világon, akkor az már sci-fi lenne?
Muszáj ennek egy őrült science fictionnak lennie?
A kis Ricky Warvick fiatal kora ellenére tudta, hogy valami nagyon megváltozott. Először csak a saját környezetében vette észre a változást, majd később, ahogy ezek a jelek egyre gyakoribbak és intenzívebbek voltak, sőt, ahogy magában is érezte a változást, már tudta, hogy ezzel mindenki így van. És ez jó volt, sőt, csodás!
Később visszagondolva arra jutott, hogy az egész azon a késő nyári reggelen kezdődött, amikor nagyon fájt a hasa felkelés után. Nem szólt róla az anyukájának, mert nagyon jól tudta, hogy mitől fáj a hasa. Reggel eszébe jutott a szomszéd lány, Elizabeth Louis. És az is eszébe jutott, hogy este, amikor már kezdtek felkapcsolódni az utcai lámpák és ébredeztek a szentjánosbogarak, összevesztek. Beth nem akart adni a csokis kekszéből, amiért még játék közben szaladt be. Erre Ricky annyira dühös lett, hogy szörnyű dolgokat mondott neki. Hogy nem is a barátja, csak azért játszik vele, mert az anyukája kérte rá, és hogy rajta kívül senki sem barátkozna vele. Azt is mondta, hogy most már ő sem szeretne a barátja lenni. A kislány erre elsírta magát, elhajította a papírzacskót, amiben a keksz volt és hazáig rohant. Ricky rá sem hederített, inkább a keksz után ment és befalta az egészet, majd hazament, mint aki jól végezte dolgát.
Reggel egyszerűen nem bírta felfogni, hogy az előző esti és a reggeli énje egy és ugyanaz a fiú. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen? Talán ez volt minden idők legeslegönzőbb tette az egész világon. Még ki sem ért a fürdőszobába, amikor elhatározásra jutott. Ki kell köszörülnie ezt a csorbát, amennyire csak lehet, mert a tett súlyát tekintve teljesen rendbe hozni lehetetlen. Jóval később azon rökönyödött meg, hogy akkor eszébe sem jutott a jól bevált módszerei – a kitérés és sunnyogás - amikkel a problémáit kezelte.
Mielőbb le akarta tudni a reggelit, hogy elkezdhessen ügyködni a bocsánatkérésen.
Remélem még szóba áll velem! Talán valami ajándékot kellene szereznem – gondolta, amikor leült az asztalhoz. A szülei már ott voltak, édesanyja egy darab pirítóst rágcsált, édesapja pedig csak a kávéját kortyolgatta. Mellette hevert az újságja összetekerve, bele sem nézett. Ricky ezt különösnek tartotta, mivel apja minden reggel kizárólag az újság takarásában létezett. Csak nincs valami baj?
- Jó reggelt! – mondta fojtott hangon. Válaszul egy-egy félmosolyt és dörmögést kapott. Szülei nem szóltak többet, de azt azért észrevették, amikor kisfiúk csak narancslevet fogyasztott reggelire.
- Fiam! Egyél is valamit! – szólt hozzá meglepően kedves hangon Mr. Warvick. - Csak nem hiszed, hogy narancslével a hasadban elengedlek ettől az asztaltól?
Rickey nem akart enni, mert a lelkiismerete továbbra is kínozta a hasfájással, de tudta, hogy itt nem nyerhet. Leerőszakolt magába egy kis tojást és pirítóst, majd illedelmesen megköszönte és vette a cipőjét. Ahogy az ajtóból visszanézett gondolataikba merült szüleire, arra gondolt, hogy biztos valami baj van. Rá nagyon nem jellemzően figyelmes volt és azt mondta:
- Ha van valami, amit segíteni kell, a ház körül, vagy valami, akkor szóljatok. Akkor is, ha nektek kell valami. Bármi.
A szülők - bármilyen hihetetlen - de jobban megdermedtek. Elképedve lassan összenéztek, majd egy emberként Rickeyre néztek. Végül Mrs. Warvick törte meg a csendet:
- Köszönjük drágám, de megvagyunk. Menj játszani a barátaiddal.
- Rendben Anyu! Szia Apu! – És a kis Rickey kirohant a nyári reggelbe.
Mr. Warvick kiitta a kávéját és a csészét a mosogatóba tette. Közben a következőket mormolta sűrű bajsza alatt:
- Még a gyerek is. Csak velünk van ez? Vagy az egész várossal?
Valamilyen bogár? Mondjuk egy százlábú? Vagy egy nagy légy? Nem. Nem szereti a bogarakat. Egy szép kő! – Rickey lehajolt érte, de már a mozdulat felénél látta, hogy nem is olyan szép. Azért felvette, megforgatta, majd elszomorodott. Még jobban. Tegnap még messzire hajította volna a követ, és ha az telibe trafál egy macskát vagy kirakatot, annál jobb! De most csak csalódottan leejtette. Nehéz ügy a dolgok rendbehozatala, pláne annak, aki csak az elrontásukban szerzett gyakorlatot. Éppen kezdte latolgatni a virágszedés lehetőségét, amikor befordult az utca sarkán. Egy pillanatra kihagyott a szíve, mert Beth állt vele szemben, egy karnyújtásnyira. Mindkettejüknek elakadt a lélegzete, végül Beth találta meg előbb a nyelvét:
- Szia! Pont hozzátok indultam.
- Szia! Én pedig hozzátok, csak előbb…
- Figyu, bocsánat a tegnapiért.
Rickey nem értette. Mindenre számított, csak erre nem. Úgy érezte megfordult körülötte a világ.
- Én is ezt akartam, mert bántottalak. Amiket mondtam, azokat csak úgy mondtam. Nem gondoltam komolyan.
- Tudom – mosolyodott el a lány.
- De te miért kérsz bocsánatot?
- Mert nem adtam a kekszből. – Ezt követően egy kis ideig nem néztek egymásra, kerülték egymás tekintetét. Majd egyszerre szólaltak meg:
- Akkor szent a béke? – Nevettek és közösen nekivágtak a nyár hátralévő részének és mindannak, ami utána következett.
Frank McDermott idegesen fészkelődött a székben. A sminkes viszont türelmes volt és jókedvű (mint mindenki manapság). Próbálta nyugtatni Mr. McDermottot:
- Ne aggódjon, minden remekül fog menni. Joan nem eszik asztrológusokat – a hölgy kacagott saját viccén. Frank elmosolyodott, ezzel inkább a jószándéknak adózva, mint a viccnek.
- Bocsánat, de nem asztrológus vagyok – javította ki Frank. Tétovázott, hogy folytassa-e, végül úgy érezte, ki kell mondania, hogy magát is meggyőzze. – Én az idegen létformák szakértője vagyok.
- Nos, az is szép. A lényeg, hogy mesésen fog festeni a képernyőn. Mégpedig azért, mert én vettem kezelésbe.
Az is szép. – Visszhangzott Frank fejében. Szép, csak a tükörbe nem tud nézni, mióta mindenki megváltozott. Rosszul volt, ha arra gondolt, hogy mennyi pénzt keresett azzal, hogy kitalált dolgokat írt le áltudományos köntösbe, és közben teljes vállszélességgel kiállt az összes marhaság mellett. Talán a végén már ő maga is elhitte a hazugságait, mint azok a szerencsétlenek, akik vették a könyveit. És akkor nem is beszélt a konferenciákról, táborokról és előadásokról. Sajnos szembesülnie kellett vele, hogy egy utolsó csaló. És most egy országos műsorban kell beszélnie az elmúlt időszak eseményeinek lehetséges okairól.
Oldalra tekintett, ahol épp végeztek a műsor másik vendégének, egy bizonyos Dr. Homer Lumps pszichológia professzor sminkjével. Ő persze nyugodt. Talán mert Ő egy komoly tudós, nem pedig egy utolsó csaló. Frank keze remegni kezdett, amikor szólították őket.
- Szép estét mindenkinek! Ez a Napjaink Terítéken, én pedig Joan Stills vagyok. – Ragyogta a szavakat a kamerába, mint mindig. – Ma tovább vizsgáljuk a pár hete bekövetkezett eseményt, ami úgy kezd ismertté válni, mint a Változás. Annyit tudunk, hogy globális jelenségről van szó, és hogy azon kívül nincs rá egyéb bizonyíték, mint hogy mindenki tapasztalja saját magán és környezetén. Hogy egyszerűen fejezzem ki magam, mindenki jó lett. Szinte egyik napról a másikra. Ez, az élet minden terén ugyancsak változásokat idézett elő. Csak hogy néhányat említsek, teljesen felborult a gazdaság, a szociális politika, a nemzetek közti kapcsolat. Vagyonos emberek osztották szét vagyonukat. A közbiztonság tökéletes, bűnözők adták fel magukat, hogy vezekeljenek tetteikért. És ha már a vezeklésnél tartunk, a vallások nagy része felszámolta magát. De ahelyett, hogy a Változás következményeivel foglalkoznánk, most vizsgáljuk meg a lehetséges okokat. Ebben lesz segítségemre mai két vendégem.
- Hadd mutassam be doktor Homer Lumps pszichológia professzort. – A kamera most az ötvenes éveiben járó, göndör hajú szakállas urat mutatta hivatása egyenruhájában, a garbóban és kockás zakóban.
- Jó estét kívánok a nézőknek!
- Másik vendégem pedig a többszörös bestseller író és az idegen létformák kutatója, Frank McDermottot. – A képernyőn most a középkorú, sportos férfi volt látható, divatos ingben nyakkendővel. Sápadtsága kissé átütött a sminken.
- Szép estét mindenkinek. – A kamera mindhárom szereplőt mutatta, előttük egy kis asztalka, mindenki előtt egy pohár vízzel.
- Doktor úr. Először öntől kérdezném meg: Vajon mi áll a Változás hátterében? – Joan a pszichológushoz fordult. A kép váltott a megkérdezettre, aki komótosan, akadémiai stílusban hol egymásba font kézfejeire, hol a kérdezőre tekintett.
- Nos, én úgy vélem, hogy valahogy megtanultunk végre viselkedni. Hátrahagytuk az ösztöni vágyainkat és alkalmazkodtunk ahhoz, ahogy élünk. Mintha a társadalmunk, sőt az emberiség egy organizmus, egy tudat lenne. Hisz akkor működik jól egy szervezet, ha az apró alkotóelemek jól kijönnek egymással, sőt, segítik egymást. Végre felnőttünk. Megfeledkeztünk az önös érdekről, az önzőségről. Szakítottunk az olyan kifejezésekkel, mint az enyém, többet, nekem több van, még, nekem van igazam, neked nem lehet igazad. Úgy vélem a káros fogalmak, gondolatok és érzések párologtak el belőlünk.
- Igen, ez így logikus – replikázott Joan a képernyőn. Viszont hogy lehet, hogy ez egyszerre történt és mindenkivel. – A professzor széttárta karjait.
- Sajnos jelenleg csak találgathatunk, és a találgatásokból tudunk kiindulni a kutatások felé. Jelenleg azt vizsgáljuk a csoportommal, hogy létezik-e valamilyen kapocs az emberek tudata közt. Lehetséges, hogy ez a kapocs, amennyiben létezik, felerősödött. A miért megválaszolása pedig még nagyon messze van. – A kamera visszatért a bólogató műsorvezetőre.
- Értem. Esetleg másik vendégem tud egy másik válasszal szolgálni. Ön mit gondol Mr. McDermott? – A kamera váltott a meglepődött vendégre.
- Igen. Ő. Én úgy hiszem, hogy mindenkép egy idegen faj keze lehet a dologban. Messziről. Nagyon messziről jöttek, hogy segítsenek nekünk. Talán a Shirin Tor békalényei. Más magyarázatot nem… nem tudok elképzelni, mert nekik lehet hozzá izéjük. Technológiájuk.
- És ön ebben mennyire biztos? – Hangzott a kérdés Joantől, de a képernyő továbbra is a szakértőt mutatta.
- Eléggé. Mondjuk kile… hetvenhat. Nem, hetven két százalékot adok neki.
- Bocsánat, de egy picit nyers leszek. – A kamera itt visszatért a műsorvezetőre. – Muszáj ennek egy őrült science fictionnak lennie? – A stúdióban azonnal képernyőre tették Frank McDermottot, méghozzá annyira közeliben, amennyire csak lehet. Tisztán ki lehetett venni egy a homlokáról legördülő izzadtságcseppet.
- Elnézést kérek, természetesen nem. És elnézést kérek azért is, hogy ekkora marhaságokat hordtam össze itt, az országos adón. Továbbá azért, mert sok éven át emberek millióit tévesztettem meg a kreálmányaimmal. Fel sem fogom, hogyan tehettem mindezt. Az elkövetkező napokat azzal szándékozom tölteni, hogy mindent visszafizetek a társadalomnak. És ha most megbocsátanak. – Éppen kezdett felállni, amikor a képernyő elsötétült.
Bill Warvick kikapcsolta a televíziót. Megölelte és megcsókolta feleségét, akivel sok megbeszélnivalójuk volt a Változást követően, de végül boldogabbak, mint valaha. Lassan elindultak az emeletre, hogy mesét olvassanak fiúknak, aki egy sokkal jobb világban nő fel, mint amilyenben nekik kellett.
Vége
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
