Egy céges csapatépítőn egy szálloda halljában találtam magam éjjel egykor, ahogy egy kollégával biliárdozok. Sehol nem volt már senki, az egész helyen csönd és félhomály uralkodott. A bár éjfélkor bezárt, de még sikerült szereznünk egy-egy sört zárás előtt, ami eddigre már megmelegedett és kiment belőle a szénsav. Minden lökésem totálisan mellé ment, pedig az este még elég jól ment a játék. Csak hát fáradt voltam, de még nem akartunk aludni. Néha kortyoltam egyet-egyet az állott löttyből, semmiségekről beszélgettünk és játszottuk a partikat egymás után. „Még egy utolsót, aztán menjünk” – mondogattuk.

Ahogy egyszer körülnéztem és felfogtam a szituációt, az jutott eszembe: Ilyen lehet a purgatóriumban. Nem volt kellemetlen, hogy a pokol legyen, de jó sem volt. Olyan semmilyen. Langyos, eseménytelen, állott.
Na mi most esténként viszont a pokolban vagyunk. Ahogy a legszeretettebb emberünk éjjelente borzalmas sikítással és sírással ébred, mi kialvatlanok és türelmetlenek vagyunk. Szörnyű. Cserébe nap közben egy tünemény. Szuper ügyesen sétálgat már, néha kéri még a kezünket, ha rizikósnak ítéli a helyzetet, de egyre bátrabb. Úgy érzem, jön a zúzódások és bibis térdek kora.

Szóval ebben vagyunk most. Szépen fejlődik a gyermek, de az éjszakák szörnyűek. Úgy oldjuk meg, hogy Maja az anyukájával alszik az ágyban, apa meg kint az ebédlőben. Vagy egy leterített játszószőnyeg és vastag hálózsák a fekhely, plusz takaró, párna, vagy egy nyikorgó kempingágy. Váltogatom, igy többféle egzotikus mozgásszervi és ízületi betegséget gyűjthetek össze. Nem, igazából tök kényelmes, meg jól alszok kint. Szerintem extrém alvó lettem. Extrém körülmények közt is tudok tök jókat aludni. Csak Évinek ez nagyon nem pihentető. De dolgozunk az ügyön, hogy visszaszokjon a saját ágyába a kis Majatea.

Van még valami, amit már az előző posztban akartam írni, de elfelejtettem.
Régen, amikor játszottunk valamilyen videójátékot, vagy szerepjátékot, mindig valami harcost választottam karakternek. Kard és pajzs vagy fejsze, esetleg kétkezes kard, aztán küldjed. A varázsló szar, mert mi van, ha kifogy a mana. A tolvaj, bárd, satöbbi gyenge. A harcosnál meg mindig ott van a fegyver, amivel oda lehet vágni keményen. Ha meg elveszik, akkor is két masszív ököl.
Nemrég elolvastam a Pókfény című fantasyt. Nem kiemelkedő, de nagyon szórakoztató volt. És azt vettem észre, hogy a csapatból (aminek a küldetését követhetjük nyomon) a varázsló és a tolvaj a legjobb arc. A tolvaj például úgy megy bele egy csatába, hogy nem megy bele. Míg a többiek izzadnak, elsunnyog az árnyékban és figyeli, kit lehet hátba szúrni. A varázsló pedig teljesen elborult. Ezek izgalmas, igazi karakterek, nem pedig tufa megyek-ütök emberek.
És ez a fordulat a szemléletemben már korábban bekövetkezett nálam. Egy-két éve végigjátszottam a Skyrimet és rögtön varázsló vonalra mentem. Úgy éreztem, hogy nagyon alantas és rangon aluli odaszaladni minden apró rohadékhoz és agyonverni. Viszont negyven méterről lesújtani rá egy villámmal? Klasszikus! Sokkal jobb buli! És mi van, ha elfogy a mana? Mégis mi a f***om lenne? Odébb megyek, aztán feltöltődik. Ennyi.
Elgondolkodtam, hogy a szimpátia-elmozdulást a kasztoknál, ezt lehet nevezni személyiség fejlődésnek? Megértem ezekre emberileg? Nyitottabb lettem a világ bonyolultabb, árnyaltabb finomságaira? Vagy ennek semmi köze semmihez, csak egy hülyegyerek maradtam? Nagy kérdései ezek az életnek.

U.I.: Még egyszer végig akarom tolni a játékot, amikor lesz rá időm (amikor Maja koliba megy) és valami nyilazós tolvaj-orgyilkost csinálnék.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.