Elkezdtem olvasni egy könyvet. Jópofa, jól megírt, ízig vérig történet. Joe Hill: Szarvak - ajánlom mindenkinek. Rengeteget kuncogok rajta. És nagyszerű lehetőséggel kecsegtet a borítója is. Ott az alábbi szöveg áll:

„A templomba járás, az ima nem segített. Jöjjön hát a Sátán!”

Nem túl nagy betűkkel, de pont olvasható még egy idős hölgy számára is, feltéve, ha valaki elég közel áll hozzá a könyvvel. És elolvassák. Nem bírják ki. Én is mindig megnézem, hogy ki mit olvas a buszon. Mondjuk nekem egyre kevesebb benne a kihívás, mert már negyven méterről kiszúrom vastagság és betűtípus alapján akár az összes Fejős Évát is.
Tehát ha tehetem, odaállok a legbigottabb keresztény néni mellé és olvasok. Nem látom az arcát, mert a könyv kitakarja, de látom a feje körvonalát. Látom, ahogy mocorog, és azt is látom, amikor felháborodottan elkapja a tekintetét. Itt jön el az én időm. Lejjebb engedem a könyvet, hogy amikor megint visszanéz (mert visszanéz) a legdémonibb tekintetemmel találja magát szembe, amit úgy lehet jellemezni, hogy hatalmas, meredt szemek. Olyan szemek, amik annyira tágra vannak nyitva, hogy akkor sem rezzennek már meg, ha egy légy átsétál rajtuk. A néni ez után kifele bámul, szorongatja a rózsafüzért és imádkozik, hogy túlélje ezt az utat, én pedig vidáman utazok tovább, hogy ma is izgalmasabbá tettem valakinek a napját.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.