Az egész hétvége túlnyomó része egy nagy pozitívság volt!

„Ovis koromban nem sírtam ennyit, mint ezen a hétvégén” – mondtam egy csupasz kollégiumi szobában egy vodka-barack után, röhögés közben és egy sör előtt. – „és ez nagy dolog!”

Nosztalgiáztunk, ittunk, röhögtünk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Fantasztikus volt, kár, hogy bennünk volt az érzés, hogy ilyen nem lesz többet. Legalább is nem ott. De valahol nagyon kéne, mert ez egy olyan társaság, aminek igaz nagy részével évente egyszer futunk össze, de akkor nagyon.
Rájöttem még valamire. És szerintem valami fontosra. Legalábbis akkor nagyon annak tűnt. Lerobbant kollégiumi szobákban voltunk. Ágy, asztal, székek, néhány polc. Semmi díszítés, semmi számítógép, semmi zene. Csak mi, némi pia és mi, meg mi. És nem kell több! Nagyon jó volt. Oda lehetett figyelni mindenre és mindenkire. És talán még ez is kevés volt. Mi lett volna, ha ott van minden szar, ami megosztja az ember figyelmét?
Így szerintem máris van létjogosultsága a „jövőre menjünk ki egy szántóföldre és tartsuk ott ezt a rendezvényt!”
Még egy utolsó aztán zárom soraimat. Szombaton arra keltünk, hogy egyikünk a folyosón monologizál, majd valami olyasmit mond, hogy mindenki legyen csöndben (senki más nem beszélt rajta kívül) és figyeljen. Majd az a hang visszhangzott végig az egész kollégiumon, ami a dobozos sör nyitását kíséri. Bárcsak minden ébredésem ilyen lenne. És ezt a képet ma reggel találtam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.