Tegnap lovaskocsi-versenyen voltunk. Mivel egész délután a napon ültünk, az arcunk teljesen leégett, csak a szemüvegek nyomai maradtak fehéren.

Ami nagyon bejött, az a puszta. A végeláthatatlan sík vidék. Kiszúrtam egy pontot a távolban, majd elkezdtem a tekintetemet fölfele emelni. Semmi, egy apró felhő sem volt. Mikor teljesen függőlegesen néztem fel, csináltam egy száznyolcvan fokos fordulatot, majd lefele, egészen a talajig és a látóhatár végéig. Nagyon felemelő élmény volt, hogy semmi sem tolakodik a kilátás elé, szabadon rohanhatott a szemem!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.