Egy régebbi "kaland" utószava. Már régóta meg akartam írni.

Nem állt senki a pult mögött. A csapos megbízott a fiúkban. Hallottam már olyanról, hogy egy csapos megkérte a vendéget, hogy tapsoljon, amíg ő kimegy vizelni, nehogy ellopjon valamit. Valószínűleg jó oka volt rá, hogy ezt kérje. Ennek a csaposnak nem kellett tapsoltatni a három pultnál iszogatót. Illetve kettőt. A harmadik alak csak ült egy tál mogyoró fölött, de nem fogyasztott semmit. Ő volt Tibor, a raktáros robot. Szerette itt tölteni a szabadidejét, amikor nem volt épp munkája. Leült, nézte a pult fölé erősített tévét, hallgatta a beszélgetéseket és figyelt. Most például Józsefet és az újoncot, akik nemrég tértek vissza egy küldetésből és úgy döntöttek, hogy bedobnak egy sört a Főkönyvtár kantinjában, mielőtt pihenni térnek. Már kibeszéltek mindent, ami kapcsolatban állt a bevetéssel. Leginkább az újonc fecsegett izgatottságában, József pedig tőmondatokban válaszolt. Mindig a tapasztalati ismeretszerzés pártján állt, ezért keveset mondott el tanítványának. Hagyta, hogy ő jöjjön rá dolgokra, és hogy megküzdjön a tudásért. Az újonc kezdte kényelmetlenül érezni magát. Megfordult, hátát a pultnak támasztotta és körülnézett a kantinban, ami a hatvanas évek amerikai stílusú reggelizőjére hasonlított. Boxok, műbőr ülőgarnitúra, minden asztalon szalvétatartó, só– és borsszóró. Az egyik sarokban jókora újságos állvány volt napilapokkal és magazinokkal, mind precízen, tematikusan rendezve,  A falakat képek díszítették épületekkel, hidakkal, könyvtárakkal, amikről visszatükröződött a gyenge neonfény. Teljesen kihalt volt a hely, ami nem csoda, hisz későre járt. Miután az újfiú rájött, hogy semmi érdekeset nem fog találni visszafordult és tekintetét a televízió felé fordította. Valami bugyuta reklám ment, ahol fiatalok viháncoltak és ugráltak. Örültek a drága üdítőknek, a képernyőn ők voltak a világ urai. Itt az alkalom megtörni a csendet:

- Ezeknek nincs lelkük! – mondta fennhangon. Tibor picit megmozdította henger alakú fejét és József is ránézett.

- Tessék? – kérdezte József.

- A fiataloknak. Nincs lelkük. Ahogy ki tudnak nézni és amilyen zenét hallgatnak, meg amik érdeklik őket… biztos, hogy nincs lelkük. – Ekkor edénycsörömpölés hallatszott a konyhából, de nem nagyon törődött vele senki. Az újfiú is csak egy pillanatra hagyta abba a beszédet, majd folytatta. - Talán a túlnépesedés miatt nem jutott nekik, vagy ilyesmi. – József néhány végtelennek tűnő pillanatig bámult. – Most mi van?

- Mennem kell, hétfőn találkozunk!  - a rangidős könyvtáros felállt, az ajtó melletti fogasról leakasztotta a kabátját és kiment. Az újoncot teljesen váratlanul érte a dolog. Ivott egy keveset a korsóból. Mire letette, egy nagydarab alak állt előtte. A csapos.

- Honnan tudsz te erről? – kérdezte.

- Miről? – kérdezte tanácstalanul az újfiú.

- Jesszusom! Nem mondod, hogy ráhibáztál?

- Lehet, de mire? – A csapos körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, biztos nincs-e más rajtuk kívül a helyiségben. Majd közelebb hajolt a pultra könyökölve.

- Na jó, elmondom, de nem adod tovább és nem tőlem hallottad, értve? - Nagyon kevés gondolkodás után az a válasz jött, hogy:

- Persze!

- 89-ben történt, ha jól emlékszem, talán nyár lehetett. Egyik reggel József bejött és inni kezdett. Amikor kérdeztem, hogy nem korai-e, azt mondta, hogy neki nem, egész éjjel fent voltak. Válságmegbeszélés vagy mi. Aztán nem szóltunk egymáshoz, el voltam foglalva a forgalommal, ő pedig ott ült, pontosan ott, a pult végében – mutatott az adott irányba – és egész álló nap ivott. Meg is feledkeztem róla. Nagyjából ilyen tájra járhatott az idő, amikor nem maradt vendég, csak ő. Megkérdeztem, hogy mi is történt. Mire ő elmesélte. – Közben kérés nélkül csapolt a fiúnak és töltött magánk egy narancslevet, majd folytatta:

- Be volt már állva és halkan beszélt. De tudta, hogy mit beszél, ez látszott rajta. Elmondta, hogy egy ideje már dolgoznak a nagyfőnöknek odafent.

- Milyen nagyfőnöknek? – vetette közbe a fiú.

- Tudod, az… nem tudom másképp mondani, az Úrnak. Kiadták nekünk alvállalkozásba a lelkeket. Kiadás, visszavétel, rendszerezés. Az ilyesmiben úgy is jók vagyunk, nem? – a fiú tátott szájjal hallgatott.

- Csakhogy jött a baj. Kiderült, hogy kevés a lélek nem jut mindenkinek. És erről szólt a megbeszélés. József teljesen kikészült, amikor megvádolták őket, hogy esetleg sikkasztanak. Aztán miután tisztázták a helyzetet, az alapprobléma még mindig megvolt. Nincs elég lélek. Végül úgy döntöttek, hogy míg nem tudnak jobbat, addig egyszerűen nem adnak annak, akinek nem jut. És ez így megy 89 óta. Manapság sokaknak nincs lelke. Talán ezért lett a világ ilyen... ilyen... ilyen.

- Ennek mi lesz a vége?

- Remélem, azt már nem kell megélnem.

Az újfiú csak nézett bambán, mire végül annyit tudott mondani:

- Mennem kell, hétfőn találkozunk! – A beosztott könyvtáros felállt, az ajtó melletti fogasról leakasztotta a kabátját és kiment. A csapos nézett utána egy darabig, majd észrevette a raktáros robotot és elé tolta az ottmaradt söröket:

- Megihatod, ha kéred. – És Tibor megmarkolta az egyik korsó fülét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.