Semminek nem jártam utána, semmit sem vizsgáltam meg több szemszögből. Ez most arról fog szólni, hogy én így érzem és szigorúan érzem. Egy picit talán gondolom is. Viszont semmilyen statisztikai adatot vagy egzakt bizonyítékot nem tudok felmutatni érzéseim és gondolataim igazolására. Ezt azért tartom fontosnak leszögezni, mert nem szeretek megalapozatlan hülyeségeket a nagyvilágba üvölteni (lásd majdnem bármelyik vallás), de most mégis megteszem. Nagyrészt zenéről lesz szó, de biztos lesznek gondolatok, amikbe bele lehet kötni, a lehetőség természetesen megvan.

Ott kezdem, hogy tegnap Firkin koncerten voltunk. Magyar együttes, ír népzenét játszanak. Az esős idő ellenére is kiaszottul kiaszott nagy bulit csináltak. Ahogy ott álltam a tömegben, kezemben sörrel, arcomon széles mosollyal, az jutott eszembe, hogy milyen jó az íreknek, hogy ilyen a népzenéjük és milyen szar nekünk, hogy olyan, amilyen. Oké, magyar népzenében is vannak jó és értékes nóták, de az ír zene minden egyes dallama életerőről, győzelemről és ünneplésről szól, még a szomorú balladák is a „mindenki ellenünk volt, de csak azért is megcsináltuk és itt vagyunk” - érzéssel van teli. Legalább is nálam így csapódik le. Míg a magyar mulatozásból is gyászolás lesz a végére, az íreknél a gyászolásból kerekedik mulatság. Természet, ivászat, erő! Kontra: Siránkozás, búbánat, rinyálás és ivás. Mi bajunk van, hogy mindig azon kell kattogni, hogy nekünk milyen rossz, meg hogy mindenki milyen gonoszan bánik velünk? Ez mondjuk igaz, a magyart még a magyar is szopatja, sőt, csak ő igazán! De minek ezzel annyit foglalkozni? Nincs semmi, aminek örülni tudunk? Legalább annyinak, hogy a globalizációnak hála kis hazánkban is hallgathatunk ír zenét. A zenéjük lehet az egyik legfontosabb exportcikk a whisky mellett. Fogadjunk, Írországban a leglepusztultabb lakodalmas hakni együttes is ott kezdődik, hogy két gitár, furulya és még pár autentikus hangszer, míg nálunk két zselézett hajú pöcsfej és a szánalmas tüccögős alap. Néha, amikor ilyet hallok vagy látok elszégyellem magam, de azért megpróbálom leküzdeni ezt az érzést és ebben segítségemre tud lenni a Csík Zenekar, a Gymes vagy éppen a Budapest Bár.
De az ír zene, az… létezik egyáltalán olyan ember, akinek nem kezd el járni a lába a muzsikájukra?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.