Megjártuk a koncertet. Vasárnap reggel indultunk – szerencsére a fiúk szombaton és vasárnap is adtak egy előadást. Öten: Két Laci, Meszi, a Fallosz és én. Nagy csapat. Már reggel a kocsiban bontottunk egy sört. Már aki megtehette, a sofőr vezet, az utas iszik. Igen, tudom, hogy effektíve nem lehet gépjárműben nyitott üveg vagy doboz alkohol.… igazából lehet, mert hát volt is, csak büntetnek érte. De nem volt semmi probléma. Átsuhantunk a határon, találtunk a belvárosban egy parkolóhelyet (vasárnap=ingyen), majd múzeumoztunk. Museum Moderne Kunst Stiftung Ludwig Wien. Megnéztük a Direct Art kiállítást. Megint csak rá kell jönnöm, hogy hülye vagyok én a direkt művészethez. Igen, ez van. Mondjátok, hogy egy bunkó vagyok, de egyszerűen nem bírom nézni, ahogy egy osztrák állat vagdossa a pöcsét és a vizeletében fetreng. Szerencsére volt még egy kiállítás. Hiper Real! Na, az odavert. Nézzük a fényképet. Baromi jó. Jó téma, jó beállítás, kellemes minden. Közelebb lépünk. Még mindig fasza. Közelebb lépünk. Bazmeg, ez festve van! Ralph Goings lakókocsis képe, amivel reklámozzák, illetve még pár név, ha érdekel valakit: Robert Bechtle, Richard Estes, Chuck Close. Én először komolyan nem tudtam, hogy ezek festmények. Annyira megdöbbenek néha, amikor valakinek a hangulatos pálcikaember-karikatúráit nézem, és sajnálom, hogy én még ilyet sem tudok rajzolni. Egyenes vonalra is képtelen vagyok, de ami a legfurcsább, hogy görbét sem tudok húzni. Erre valaki ecsettel és festékkel csinál ilyeneket. Beszarás.
Utána elindultunk keresni valami boltszerűséget, hogy vegyünk piát. Egyik Laci és Fallosz inkább bement még a Leopoldba is, mert nem érintette őket az esti koncert, ők csak kirándulni jöttek, tehát hárman kóvályogtunk. És nem találtuk meg amit kerestünk (vasárnap=minden zárva). Amikor keresztbe-kasul bejártuk a belvárost, azon kezdtem el gondolkozni, hogy miért ilyen unszimpatikus minden osztrák? Egyszerűen egy vállalható embert nem láttam. A fiatalok, a középkorúak, az idősek, a nők és férfiak, egyaránt taszítottak. Ezt csak úgy megjegyeztem. Végül megoldottuk a ráhangolódást hozott anyagból. Három sör, egy üveg bor, némi maradék pálesz és Jim Beam. Volt még a laposüveg is, de annak tartalmát inkább becsempésztük. Ez pont elég volt arra, hogy becsiccsentsünk. Oda is értünk a helyszínre időben, az előzenekar utolsó két száma ment. Aztán eljött a másfél óra tömény faszaság. Félelmetes volt, hogy mi, a közép-európai hülyegyerekek tíz éve hallgatjuk a számaikat nap mint nap, és erre ott vannak élőben, pár méterre, ott helyben csinálják azt, amit mi csak hallgatunk az illegális másolatokról. Energikusak voltak, baromkodtak, a hangosítás kitűnő volt, a hangulat családias, ami nálam simán pozitívum a gigakoncertekkel szemben, ahol örülsz, hogy a színpad szélét láthatod. És nagyon sok számot játszottak, szinte az összes slágert. Maximum két olyan volt, amit nem ismertünk. A frontember megjegyezte, hogy a Cheer Up! a legsikerültebb és egyben kedvenc lemeze. Egyetértek!
Imádom üvölteni a számok szövegét koncerten és azt is szeretem, hogy mások is ordítják teli tüdőből. És hogy ez nem rontja el a zenét, csak élőbbé teszi. Örülök, hogy eljuthattam. Élőben, hát nem érted????
Érdekes adalék: A koncerthelyen ingyen volt a szóda. Ez egy igen baráti üzletpolitika, szemben a magyar gyakorlattal, miszerint fél liter víz háromszáz forint. Most jut eszembe, ott a Flexben (mert hogy ott voltunk) mégiscsak láttam szimpatikus osztrákokat.
A hazaút kerülőkkel volt tűzdelve, ezért igen későn kerültem ágyba, de biztonságban és épségben, ez a lényeg! Azért hétfőn munkából hazamenet elaludtam a HÉV-en.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.