Amint felszállunk, mindenki elfoglalja a helyét. Szorosan ülünk egymás mellett, szemben a másik sorral. Az ajtók becsapódnak. Tudjuk, már nincs visszaút. Megyünk a zavarosba. Csak a vakszerencsében és a kiképzésben bízhatunk. A motorok felbőgtek és egy erős rántással elindul a gép. Nem szól senki semmit, de amúgy is értelmetlen, mert az erős süvítő hang, ami a gyors száguldással jár, lehetetlenné tesz minden verbális kommunikációt. Az arcokat figyeltem. Vajon mire gondolnak? Imádkoznak az istenhez, esetleg istenekhez – vallástól függően? Vagy a szeretteik arcát próbálják felidézni? Megszólal a hang. Elértük az első ugrási zónát. Többen feszülten állnak föl. Egy srác teljesen bekattan. „Én nem megyek ki! Nem érdekel mi lesz, de nem megyek ki a rohadékok közé!” – üvölti, miközben a taknya nyála egybefolyik. A szakaszparancsnoka szó nélkül lelövi, majd visszamegy az ajtóhoz. A pánik ragályos betegség, amit gyorsan és kegyetlenül kell kivágni a hadigépezet testéből. Miután az utolsó baka is kilép, az ajtó azonnal visszazárul és robogunk is tovább a talán nem túl biztos halál felé. Nem biztos, hogy ottmaradunk. Csak nagyon valószínű. Abban reménykedem, hogy néhány anyaszomorítót azért a pokolba ránthatok magammal. Mélyen a gondolataimba merülök, közben több szakasz is sorra veti bele magát a küzdelembe. Azon merengek, hogyan jutottam ideáig, majd próbálok meditálni. Felkészülök lélekben a vérontásra. És akkor újra szól a hang: „Forgách utca megálló…”
- Bassza meg! Megint túlmentem!
Gyorsan leszállok és próbálok nem elkésni a munkából. Megint.

Így mentem túl egy megállót.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.