Szombat reggel...
2010.06.12. 10:14
Nem vagyok másnapos. Höh! Igaz, nem is ittam tegnap. Talán ez lehet az oka. Lehet, hogy ezen a hétvégén tényleg csak pihenek. Van a hűtőben egy jégkrémtorta. Most leginkább az bizgatja a fantáziámat ebben a tikkadásban. A nyuszi eléggé elvan, ahogy látom. Hogy bírja abban a fekete bundában, a fasz tudja.
Most így ülve és elgondolkodva arra kell rájönnöm, hogy nem történt semmi és terveim sincsenek a hétvégére. Oké, apróságokban gondolkozok, de ezek szót sem érdemelnek. Ezért csapongok egy picit. Az egyik szomszédunk tanár. Ívi unokatesója (a figura amúgy megér egy külön posztot is, amire hamarosan sort kerítek, csak tisztázni kell a személyiségi jogokat). Ő nem dolgozik már. Én el sem merem képzelni, hogy ez milyen fasza lehet. Oké, értem én, hogy a fizetése egy marék dióval ér fel, de akkor is. Ha megél belőle - és szerintem megél, akkor miről beszélünk? Meg ő az a fajta tanár, aki szereti a munkáját. Gyakran panaszkodik, ezt ráfoghatjuk arra, hogy magyar – apropó megfigyeltétek már, hogy büszke kis hazánk fiai és lányai imádnak panaszkodni? És hogy egyre jobban rászokunk? Régen például nem rinyáltak az emberek olyasmiért az utcán, hogy nincs pénz. És nem azért, mert volt, hanem egyszerűen az ilyesmit nem hangoztatták vadidegenek előtt. A munkahelyemen is azt látom, hogy mindig kell kattogni valamin. Ha véletlenül jó valami, arra nem mondja senki, hogy: „Na, ezaz, így kell ezt!” És itt most nem a vezetőségre gondolok, hanem a kedves munkatársakra. És ehhez már annyira hozzászokott mindenki, hogy hülyének néznek, ha nem csapkodom az asztalt minden kibaszott nap. Visszatérve kedves szomszédunkra, gyakran mondja hogy töke teli van a munkával, meg a kis hülyékkel (a Szimikés történetek a kedvenceim). De gyakran olyan boldogan és ragyogó arccal beszél a napjáról - és itt megint csak a kis hülyékre kell gondolni - hogy tagadhatatlan, szereti a munkáját. Én is agyaltam rajta mostanában, hogy elmegyek tanárnak. Elég vicces lenne. Talán még sort kerítek rá.
Most jut eszembe, a héten jó ember voltam. Nem nagy dolog, de jó volt. Annyi történt, hogy munkába menet, amikor leereszkedtem a Nyugati Alvilágba, láttam egy nénit, aki a görgős táskáját szenvedi fel a lépcsőkön. Odamentem és segítettem neki. Nagyon hálás volt és ez jólesett. Gondolom ő is örült, hogy nem ott kell töltenie a délelőttöt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
