A szemei. Azok a túlvilági bölcsességet árasztó fekete gombok, amik közepén ragyogó csillagként verődik vissza a fény. A tudás ikercsillagjai. Hátborzongató, ahogy ül a helyén és mereng a láthatón és láthatatlanon. Biztosra veszem, hogy hallja a holtak- és élők nyelvét, a szférák zenéjét és ismeri az első lépést. H.P. Lovecraft írt a Keresőkről, akik megszállottként kutatják a nem evilágit. Ha találkozott volna Ővele, írt volna a Találókról is, akik már ráleltek a nem evilágira.
Mindig figyelem, ahogy magában elmélkedik. Bármelyik pillanatban megtörténhet. Kinyitja a száját, hangokat képez és elmondja. Elmond mindent. Úgy értem: MINDENT. És onnantól minden más lesz. Minden jobb. Mert már ismerni fogjuk azt, ami fontos és azt, amit mindig is tudtunk, valahol mélyen, hiszen évezredek óta bele van vésve a sejtjeinkbe. Ő majd lebontja a falakat és megtaláljuk önmagunkat. Már csak annak a percnek kell eljönnie, amikor megszán minket és elénk tárja a tudást.

 Talán most jön el ez a pillanat. Most valahogy máshogy néz. Mocorog. Mintha feszítenék belülről a kimondatlan szavak. Mintha kihúzná magát ültében, és a Nap is jobban felragyog odakint. Lehet, hogy csak egy felhő úszott odébb, de az eredményen ez mit sem változtat. Levegőt sem merek venni. Érzem, most jön el a kinyilatkoztatás. Megosztja velünk…

De nem. Tévedtem. Rixi csak lehajol, kivesz egy kakagolyót egyenesen a forrásból és jókedvűen elrágcsálja, kínosan ügyelve rá, hogy azért mellé is potyogjon belőle.