Olvasom a Blosszát. Ez egy stripsorozat, amit már ajánlottam is. A mai adagról (nézd meg, mert nem fogod érteni!) valami eszembe jutott. Ez az anyai szeretet és elismerés. Az, hogy az anyák hogyan bíztatják/erősítik meg gyermekeiket abban, amit csinálnak. Vagy hogyan hagyják ezt el teljes mértékben. Persze, érthető. Nehogy elbízza magát a gyerek, mert akkor mi lesz a vége? Tényleg, mi lesz a vége? Nem tudom, mert nem vagyok pszichológus. Valaki majd mondja meg!
Én speciel nem kaptam túl sok megerősítést, de nem is akkora probléma. Nem fekszek magzatpózban egy sáros sikátorban és nem üvöltözök, hogy: „Istenem, miért? Miért nem mondták soha, hogy Jacuka, ügyes voltál?”
Most anyu ki fog kelni magából, hogy hogy képzelem? Ő mindig mondta, hogy ügyes vagyok, satöbbi. És akkor el is értünk a bejegyzés apropójához. Tisztán emlékszem:

-          Felvettek főiskolára anyu!

-          Csak csináld is végig.

Később:

-          Négyesre szigorlatoztam.

-          Miért nem ötösre?

Később:

-          Ötösre szigorlatoztam.

-          Miért nem lehet mindig ötösre?

Később:

-          Leállamvizsgáztam.

-          De nyelvvizsgád még nincs.

Később:

-          Szereztem nyelvvizsgát.

-          De munkanélküli vagy.

Később:

-          Van munkám anyu!

-          Ja, telefonálgatsz egész nap.

Hát, itt tartunk most. Igazából ezt tényleg nem szemrehányásnak szánom, és nem is kell most bepótolni ezeket. Sőt, örülök, hogy ez volt, mert szerintem elég poénos és legalább van miről írnom ma.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.