In Memoriam Uma&Tsan
2009.10.14. 20:02
Ennél a bejegyzésnél használom egy picit a fantáziámat, ahogy azt a haverom barátom tanácsolta. Ennek két oka is van, egyrészt az, hogy így tudom érzékeltetni a helyzet drámaiságát és a krízis megoldása utáni felszabadultságot, a másik ok, hogy így kaptok egy jó hosszú, zsíros kis bejegyzést. Akkor kezdjük a tegnapi napommal.
Megérkeztem a munkából. Az lakásajtó előtt már vártak rám. Láttam a helyiek arcán a megvetést. Én náluk csak turista vagyok az utcai zakómmal és bőrkabátommal. Megérkezek, és azt hiszem, enyém az egész hely. Segítenek nekem, de nem azért, mert kedvelnek. Valamiből nekik is el kell tartaniuk a családjukat. Az alacsonyabbat Umának, a magasabbat Tsannak hívták. Uma szinte mindig pipázott, vagy ha meneteltünk apró, sodort cigi lógott a szájából, ami akár órákig tudott égni, és szinte semmi füstje nem volt. Ő volt az idősebb és egyértelműen bölcsebb benyomást keltett. Valószínűleg azért, mert jóval kevesebbet beszélt a nyurga Tsannál, aki mindig fintorgott rám, és gyakran érzékeltette, hogy nem vagyok idevaló. Minden egyes fintor után meg akartam mutatni nekik, hogy én is vagyok olyan jó, mint ők, és én is tűrök, túl, az emberi teljesítőképességen. Ez volt a kisebb ok, amiért nekivágtam. Amiért igazán jöttem, az Ívi. Tudtam, hogy ott van bent, és hogy fázik. Nagyon fázik.
- Hát, akkor induljunk – mondtam a bátor hegyi embereknek
- Ne olyan gyorsan Mister – vágta hozzám Tsan. Így akar nekivágni, ezekben a gúnyákban? – folytatta.
- Hagyd már Tsan! – kelt védelmemre Uma – Ha lenne még ruhája, rajta lenne. Jól mondta, induljunk. Lehet, cudarabb idő lesz, és Fenrissel nem bírunk. - Mai napig nem tudom, mit akart jelenteni „Fenris”, és ennek tiszta szívemből örülök. Tudtam, hogy kemény lesz, hiszen kintre is megérkezett a fagyos szélvihar, és akkor milyen hideg lehet egy Dunára néző, északi fekvésű, hatodik emeleti, befűtetlen albérlet. Mi be akartuk fűteni, istenlássalelkem, de nálunk központi fűtés volt, Íviék meg kazánnal fűtöttek. Tudtuk, hogy hogy működik a konvektor, de egyszerűen nem akart bekapcsolni. Próbálkoztunk, még a Pistit is áthívtuk, hogy nézze meg, de nem tudott vele mit kezdeni. Majd írok a Henriknek – mondta. Jó, addig valahogy megleszünk – gondoltuk mi. És ez lett a vége. Én kint, Ív meg bent. Köztünk a fagy és a leírhatatlan borzalmak.
Miután teljesen felkészültem mentálisa – mivel fizikailag nem volt mit tenni - nekivágtunk mi hárman. A bátor expedíció benyitott az albérletbe. Szinte tapintani lehetett a küszöbön túli fagyot. Összefüggő falat alkotott és ahogy beléptem ezernyi apró fagydémon vájta tűhegyes jégfogát csontjaimba. Lassan megszoktam, de a fájdalom mindvégig velünk volt. Nem láttam kísérőimen, de biztos vagyok benne hogy ők is szenvedtek, csak valahogy elintézték magukban. Fejben. Én erre képtelen voltam. Többször rogytam össze. Uma azonnal segítségemre sietett, Tsan csak akkor jött, amikor tényleg nagy volt a baj. Három didergéssel és elüszkösödött lábujjakkal teli nap telt el, mire elértünk egy ajtóhoz. Ez lehetett valaha a fürdő – súgtam halkan. Ezen a ponton kezdtem volna feladni először, mikor láttam, milyen gyászosan fest. Hirtelen megláttam a fényt, ami, mint ahogy ma már tudom gonosz fény volt. Ahol csap van, ott meleg víznek is lennie kell – üvöltöttem, szinte önkívületi állapotban! Berontottam, úgy, hogy oda sem figyeltem nagy tudású vigyázóimra. A hatalmas, szürke bundás rettenet Umát ragadta el helyettem. Nekem kellett volna meghalnom. Egy oldalsó járatból tört elő, és pont akkor ért oda az öreg. Mondanám, hogy nem szenvedett sokat, de még több száz méterrel odébb is hallottam a sikolyát. Az egyik jószág is odaveszett értékes szállítmányával együtt. Átkozott hatodik emelet. Tsan nem hibáztatott, de többé hozzám sem szólt. Öt nap múlva zuhant bele egy jégverembe. Ő legalább nem szenvedett, a jégkarók azonnal felnyársalták.
Fogalmam sincs, hány nap telhetett el. Nem kellett volna már sok idő, és az őrület végképp elragad. A sors ügyvédei* végül megnyerték a pert. A hős kiállta a próbákat, és elért céljáig. Amikor odaléptem az ágyhoz, Ívi rám hunyorgott. Itthon vagyok. Az éjjelt egymás karjában töltöttük, mígnem ránk köszöntött a fagyos hajnal. Még sötét volt, mikor visszaindultam a munkába. Ma már könnyebb volt az út, még kísérők sem kellettek. Egyszer már legyőztem a hatodik emeleti lakást, ez alkalommal meghunyászkodott előttem. De ez akkor sem állapot! Kézen fogva léptünk a konvektorhoz. Csap ki, gomb a hetesre, benyom, szikra. Semmi. És megint szikra, de megint semmi. Tovább! Még! Csatt! Csatt és Csatt! Hirtelen Fumm! Egy apró láng. Mint mikor a Vörös - tenger nyílt meg Mózes előtt. A láng forradalmi tömegként terjedt szét, a megkönnyebbülés ígéretét hintve el megtört lelkünkben. Van fűtés.
*: a sors ügyvédei - Lopva Terry Pratchettől.
Ja, és nem tudom miért nem írtam meg eddig, de már egy hete nincs fény a wc/tusolóban. A foglalattal lehet valami. De nem gáz, megvan a zseblámpával-zuhanyzás romantikája is. Ha sikerül megcsinálni, arról is lesz egy bejegyzés.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
cyberfuker85 2009.10.15. 14:10:05
ezért hát álljon itt egy elképzelt vállon veregetés...