Eszembe jutott, hogy a múltkor mit akartam még leírni. Már pár napja megvan, de most jutottam csak oda, hogy le is írjam.
Jó ideje van egy fix borbélyom. Nem ember, hanem hely. Szupermenő, nagyon hipszter hely. Ez nem számít, inkább az, hogy közel van, korrektül letolják a hajam ahogy azt kell, ’szt kész. Sőt, egyszer még teljes borotválást is kértem. Az is rendben volt.
Viszont volt egy hátulütője, hogy forgalmas helyen van és naon menő, ezért mindig sokat kellett várni, hogy sorra kerüljek. Mindig egyre többet. Most legutóbb már az utcán állt a sor. Mondom:

- Na, akkor itt be is kaphatjátok, megyek máshova kibaszott hipszterek!
És így is lett. Emlékeztem egy helyre pár megállóval odébb. Kedves középkorú/idős fodrász, előttem egy ember, ő is már a székben, meg aztán jött még valaki időpontra, de nem vészes. Ezzel és az utazgatással együtt is hamarabb sorra kerültem, mint a másik helyen kerültem volna.

De ez mind-mind nem számít. A történet lényege, hogy az ember azt hinné, hogy az jó dolog, ha egy középkorú mesterember álló nap Spektrumot néz. Mert tájékozódik, meg képbe kerül a dolgokkal. Pedig nem. Ó, nagyon, nagyon, nagyon nem így van. Nem töltöttem ott sok időt, de a Manhattan tervről szóló dokumentumfilm közben annyi teljesen téves és ezáltal komikus információmorzsát kaptam, hogy már nagyon várom, hogy újra menjek.

Oké. Nagyon, de nagyon szeretem hallgatni és nézni, ahogy a Videómániás Dancsó Péter szuperszar magyar Sas Tamás romkomokat aláz (a legjobb, amikor egy-egy jelenet után csak némán néz a kamerába, vagy amikor azzal kezdődik a videó, hogy a fejét fogja). Hogy mennyire kedvelem? Annyira, hogy pont 02:00 van és még mindig ezeket nézem. Nem tudom mikor kezdtem, de szerintem még bőven éjfél előtt.
Mondjuk előtte megnéztem a Train to Busan-t is, ami egy hibátlan film. Életemben először angol felirattal és teljesen értettem, hohohÓ! Koreai zombihorror, amiben olyan karakterfejlődést láthatunk, hogy a fal adja a másikat. És maradéktalanul teljesítette a két kritériumot, amit egy jó filmnek kell, miszerint:
1. Elhittem, amit látok. - pipa
2. Érdekelt, amit látok. - pipa
Hmm. Ezeket most fogalmaztam meg így először. Egy későbbi posztban majd kifejtem bővebben.
Most visszatérek a Videómániához, de aztán írok még ide.

Most már másnap délután egy óra van. Aludtam, néztem még több videómániát, de ezen kívül nem sokat tudok letenni az asztalra. Maximum ezt a posztot.
Amúgy azért csináltam ezt a zsibbasztó maratont, mert Évi lánybúcsún volt az esete, most pedig esküvői ruhákat néznek. Nem, nem mi házasodunk. Ezzel a helyzetjelentés faktort is kimaxoltam. Tudom, az ilyen posztokat kedvelitek, ezt már réges-rég megtárgyaltuk.
Ajj, tegnap este még voltak ötleteim hogy mit is akarok írni, de elfelejtettem. Szóval ez most talán ennyi.

Sarah Andersen fenti képregénye megint megmutatja, hogy milyen kis faszfejek a macsekok. Miért pont oda kell feküdnie? De ez igazából azt bizonyítja, hogy milyen jó fejek a cicák. Elmagyarázom.
Mi az, ami nincs a cicaágyban, az emberágyban és a kanapén, a számítógépnél viszont ott van. Hát a gazda, a humán! Azért oda fekszik a cica, mert a szeretet, az emberközelség, a társaság, a kedvesség. Társas lények, na! És az, hogy „a macskák a helyhez kötődnek, nem az emberekhez” egy hatalmas butaság.
Plusz bónusz, így készül a blog:

A héten balszerencsések voltunk, de úgy is mondhatjuk, hogy csapágyasra járattuk a szopórollert (höh, a Word ismeri ezt a szót). Nem volt kifejezetten rossz hét, csak sok kis hülye kellemetlenség jött össze, amik közül a legnagyobb (talán már a kis kellemetlenség kategóriából is kilóg), hogy kedden a vihar miatt zárlatos lett a vasúti vezeték, ennek köszönhetően az 50 perces haza utat 5 óra alatt teljesítettük. A Máv mindig a helyzet magaslatán áll és gyorsan, gördülékenyen tudja kezelni a váratlan helyzeteket. Ja, nem.

Mindig van visszatérés, csak elég jó indok kell hozzá. Mint amikor egy visszavonult veterán katonához kopogtat be a volt szakaszvezetője, hogy tájékoztassa, sorra tűnnek el az egykori bajtársak. És akkor visszatér, csak még egy melóra. Aztán még egyre és még egyre.

Igen, nekem is van nagyon nyomós érvem (amellett hogy hiányzott az írás), az orchidea növény léte.
Nem is a létezésével van bajom, hanem ennek a növénynek a hatásával a szoba- és dísznövények világában. Nagyon kiakaszt. Komolyan.
Merthogy például van a virágföld. Általános virágföld. Minden virágnak, szobanövénynek tökéletesen megfelel. MINDNEK! És erre van mellette az orchideaföld. Merthogy az orchideának semmi más nem jó, csak a speciális orchideafölt. Vegyük a tápszert. Van az általános növénytápszer. Univerzális, minden növény tökre örül neki, szebb lesz tőle, jobban növekszik. Szerinted ez jó az orchideának? Vagy esetleg ennek a növénynek kell speciális tápszer, ami csak neki készült és míg a polcon van egy fajta növénytápszer, addig az úgynevezett orchideatápszerből van legalább három fajta? Bizony.
Arról már ne is beszéljünk, hogy átlátszó tartó kell neki, mert gondolom a gyökerének is kell fény. Mi??? Hogy a gyökerének is kell fény???
De ha ez nem lenne elég, vannak ám léggyökerei is. Igen, gyökerek a föld fölött, amikkel lélegzik.
Hogyha ez még nem lenne elég, kell kis támaszték is neki csecse csipesszel, mert ez a szerencsétlen még arra sem képes, hogy megtartsa magát.

Hát gratulálok orchidea, megcsináltad! Szerencsétlen nyomorult képződmény létedre a csicskásoddá tetted a föld uralkodó faját. Ezt azért megsüvegelem, de ettől még kitartóan gyűlöllek.

 U.I.:

Miközben ezt írtam, Évi azt mondta, hogy nem hiszi el, hogy ezt a „visszatérő” posztot erre szentelem.
Persze, hogy erre szentelemi, most ez a legfontosabb dolog az életemben. Egy növény gyűlölete. Nem tudom, hogy ez jó hír, vagy szánalmas? Esetleg ez lenne a kettő nagyon vékony közös halmaza?

Ahelyett, hogy ezt írnám, ezt írom:
http://abunkerben.blog.hu/

A Kalandok a nagyvárosban jó móka volt, meg naplónak nagyon fasza, néha random beleolvasgatok. Talán csinálok majd egy válogatást a jobb írásokból (bár ahhoz elég sok szaron kéne átrágnom magam). De vége van.

Azért valahol ki kell írnom magamból a hülyeségeimet. Erre való a fent említett blog.

Hogy miért nem itt írom? Ez azért más, lesz. Hogy miben? Nézd meg és meglátod.

Nemrég kezdtem, még beindulóban van, de jó lesz, érzem.
Jó szórakozást!

- Nos, ez érdekes volt.

- NEKEM KEVÉSBÉ. PÁRMILLIÁRDSZOR LÁTTAM MÁR.

- Ja. Tudod mi jutott eszembe?

- KÍVÁNCSIAN HALLGATLAK.

- Hogy néhányszor már megkegyelmeztem neked, amikor szorult helyzetbe kerültél.

- IGEN, EZ TAGADHATATLAN.

- Mi lenne, ha… tudod…

- NEM TUDOM.

- Akkor kimondom. Mi lenne, ha viszonoznád a szívességet?

- MEGTENNÉM, DE SAJNOS NEM ÍGY MŰKÖDIK.

- Sejtettem, de azért meg kellett próbálnom.

- ÜHÜM.

- És most hogyan tovább?

- AZT CSAK TE TUDHATOD, TE VAGY A FŐNÖK.

- Az már igaz. Akkor induljunk!

Megígértem, hogy legközelebb az utazásról lesz szó. Azt szerencsére nem mondtam, hogy mikor lesz ez a legközelebb. Ezt is már meg akartam írni vagy egy hete. Most ráérek, hogy várom a gázszerelőt, aki beüzemeli a sütőnket.
Bevallom, eleinte tartottunk a napi közel két órás vonatozástól. De azért számoltunk bizonyos előnyökkel is. Vonatozni valahogy kulturáltabb. Felszállsz, leülsz, nézel ki az ablakon, olvasol, nyomkodod a tabletet. Ennyi. (Az elmúlt hetekben drasztikusan csökkent az egy könyvre jutó napok száma.) Ezt hol teheted meg egy 9-es buszon reggel? Tömegnyomor, bűz, lepra. Oké, a múltkor mondjuk egy fiatalember konkrétan beokádott a vonaton, de semmi vész. Fogtuk magunkat és átmentünk egy másik helyre. Megint egy dolog, amit nem tehetsz meg buszon.
Eddig ezt láttam munkába menet:
Összeszart csövesek, autók végeláthatatlan tengere, mocsok, lehangoló utcák.
Most ezt látom reggelente:

Panoráma/hegyek – már ha nincs köd, de az is nagyon jól tud kinézni. (Csak úgy hívom, hogy a Ködhegység.) Kutyák, cicák. Rétek, mezők. Az első napokban láttunk egy őzt az állomásnál, miközben a vonatot vártuk. Kedves idős néni, aki szembe szokott jönni, érdeklődik mindig, munkába megyünk-e. Kutyával játszó kisgyerekek. Arapapagájok és kismajmok az állatkertben, ahogy gördülünk be a Nyugatira.

És ezek a dolgok nagyon is számítanak reggel. Simán megéri.

Van egy történetem. Általános iskolások voltunk még, amikor az egyik nyári szünetben Laci mini-naplót vezetett. Kapott vagy talált egy apró füzetkét, tényleg nagyon picit, pár centis volt az egész és abba írta, melyik nap milyen idő volt, mi történt. Még smiley-kódok is voltak: jó nap, rossz nap, unalmas nap, semmilyen nap. Természetesen itt is bekövetkezett az, ami a naplókkal és blogokkal gyakran megesik. Nincs téma. Miről lehet írni, ha minden nap az előző nap másolatának másolata? Leírta folyamatosan, hogy „Ma sem történt semmi”. Strandolás, jó idő, semmilyen nap. Aztán az egyik beírás valahogy így nézett ki:

Ja, elfelejtettem megírni, hogy két hete kaptam egy kiskutyát. Smitty a neve. Már egy dalt is írtam róla:

„Mert! Ő! Egy! Zsemleszínű kiskutya
Egy drágalátos kiskutya”

Azért meséltem el a fenti esetet, mert nagyban összecseng jelenlegi helyzetemmel:

Elfelejtettem megírni, hogy lassan egy hónapja elköltöztünk Budapestről, sőt, ezt már két és fél hónapja elhatároztuk. De persze nem írtam, mert mindig kiment a fejemből. Hogy teljesen máshova jövök haza és teljesen más szobában ülök minden este. Van ez így.

Amit tudni kell: Mindig is gondolkoztunk egy kertes házba költözésen és ez most is csak hétvégi ábrándozás lenne, ha nem jött volna szembe egy kedvező lehetőség. Bátrak voltunk, belevágtunk. Budapesttől egy órányi vonatozás, ami azért kényelmesebb, mint reggeli csúcsban negyed óra a 9-es buszon.
Kedves kis házikó, kerttel, hátsóudvarral, kilátással. Van nappalink, hálószobánk, étkezőnk. Van asztalunk, amit vacsoránál körbe tudunk ülni. Lehet, ezek nem nagy dolgok, de 5 év budapesti garzonozás után ez az, ami leginkább számít. Tér. Rengeteg. Tud futni reggelente a tekintetem messzire, nem ütközik neki a falaknak. Felástam már a veteményest tavaszra. A kisházból szedtem hozzá eszközöket. Mer az is van. Amúgy szokjuk még a helyet, de egyre jobban alakul, de most is szoktam még keresgélni egy-egy villanykapcsolót, vagy hogy mit hova pakoltunk. De már egész jól belaktuk és kezd kialakulni az új életritmus.
A házhoz járt egy cirmos cica is. Úgy hívják, hogy Cica. Neki előkerült egy gyermeke a hetekben. Az ő neve Kiscica. Kedves mindenki.

Most első szuszra ennyi. Bocsánat, ha csapongó voltam, de sok a mesélni való. Legközelebb elmondom, milyen az utazgatás.

Lehetséges, hogy létezik a világ legjobb hazugja, akiről mindenki azt hiszi, hogy ő a legőszintébb a világon?

Oké, ez most gyors lesz. Tényleg csak annyi, hogy mi lesz a mai fiatalok Star-Warsa, Vagy akár Harry Pottere? Tehát egy tíz éve született gyereknek lesz olyan film a saját korában, ami ilyen hatással van rá? Ami úgy általában összeköti a generációját? Mi lesz a vezérfonal? Éhezők Viadala? Az azért egy picit vékonyka ehhez. Esetleg a Marvel filmek?

Most Flashezek. A népszerű képregénykarakter az egyik Igazság Ligája epizódban elejtett egy olyan beszólást, hogy valamikor leült öt percre és kialakította a véleményét a világról, vallásról, politikáról. Az ő szuperképessége az, hogy nagyon gyors. Gyorsan is gondolkozik. Ami nekünk öt perc, az nála heteknek, akár hónapoknak is tűnhetett. Szóval megtehette, hogy egy ültő helyében szilárd álláspontot alakítson ki. Nekem nincs szabad pár hónapom, de azért megpróbálom a vallás és hit témakörében. Természetesen van már kialakult véleményem, amit sok-sok hatás formált. Most leírom pár perc alatt, hogy letudjam én is az ilyesmit és akkor nem kell meddő vitákba belefolynom, elég átküldenem ezt a linket.

Kezdjük ott, hogy hiszek felsőbb hatalmakban. Nem Istenben, hanem valamiben, ami hatalmasabb nálunk. Azt nem hiszem, hogy az a valami hozta létre a világmindenséget. Inkább úgy képzelem el, mint ahogy egy ember viszonyul a hangyafarmhoz. Van egy közegben és létrehoz egy kisebb közeget kisebb létformáknak. Ez a magasabb létforma vagy figyel ránk, vagy nem. De abban biztos vagyok, hogy nem akar kibabrálni senkivel, aki vasárnap húst zabál, vagy aki nem gyón rendszeresen.

Egyszerűen nem hiszem, hogy egy ilyen hatalmas erővel rendelkező valaki ennyire kicsinyes legyen és ennyire ne legyen más dolga, mint azt kukkolni, hogy én kivel mit csinálok házasságon kívül.
A Bibliát például primitív törzsi hiedelemnek tekintem. Eddig egyetlen hibás érvet hallottam, amivel a valódiságát bizonygatták. A világunk léte. Az lenne a bizonyíték arra, hogy a Biblia minden szava igaz? A világ léte miért ne lehetne bizonyíték bármely más teremtésmítoszra? És ha szigorúan vesszük, a Nagy Bumm elmélete is egy teremtés mítosz. Én inkább nem zárnék ki semmit a szórásból, csak azért, mert ebbe a korba, erre a helyre születtem. Lássuk be, ez ostobaság lenne.
Tegyük fel, hogy amit a katolikus vallás mond, igaz. Ezek szerint, aki nincs megkeresztelve, vagy nem hisz abban a teremtőben, akit ők hirdetnek, örök kárhozat jut. Ez így nem fair. Mi van azzal a kissráccal, akit a születő Iszlám Állam szívébe dobott le a gólya? Megnézném, ott hogy érvényesül egy misszionárius, vagy prédikátor. Tehát az embernek esélye sincs.
Ha ez így van, akkor az egy igen hülye rendszer és köszönöm, nem kérek belőle. Viszont van egy közös pont a vallásokban, sőt, úgy gondolom az emberi génekbe van ez belekódolva, mégpedig az aranyszabály. „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.” Erre mindenki rájön, tanítástól függetlenül. Az más kérdés, hogy nem fogadják meg. Elnyomja más, ami a génjeikbe van vésve, vagy amit látnak, hallanak. De a döntés végső esetben a kezünkben van.
Én például jó embernek tartom magam. Teljes életet élek. Próbálok jót cselekedni, nem hibázni, de csak ember vagyok, megbotlok. Szerintem nem vagyok képmutató, nem úgy mint a templomba özönlő vén rasszista nyanyák. Van, akit szeretek, van, aki viszont szeret. Vannak barátaim, dolgozok, hogy vigyem valamire, vannak közép és hosszú távú terveim. Szeretek szórakozni. Szeretek jó könyveket olvasni, jó filmeket nézni, olyan zenét hallgatni, amiket egész nap szívesen dúdolok.
Ez ne tetszene annak a magasabb rendű valakinek? Nem fér a fejembe, hogy hol akasztja meg a nagy tervet, hogy mi nem tetszik egy felsőbb és bölcsebb lénynek abban, hogy én így élek. Mi a baj azzal, ha Hellboyt olvasok, vagy ha néha kiszalad a számon egy „basszameg”? Ezek ennyire számítanak? Hogy miért fáj az annak a valakinek, ha egy tibeti szerzetes a hegyekben tölti az életét elmerengve a világ működéséről és az újjászületésről? Hogy mi a problémája egy ateista sci-fi íróval? Hogy mi a probléma azzal, ha két férfi vagy két nő kölcsönösen szeretik egymást?

Ha van valami kiszavazó show, és a kárhozat jut nekem és sokmilliárd velem egy cipőben járónak, csak azért, mert nem hiszünk valamiben kétes bizonyítékok, mendemondák valamint irtózatos logikátlanságok és ellentmondások hatására, mindannak ellenére, hogy alapvetően jóemberek vagyunk, akkor az a valaki, aki így dönt rólunk, egy orbitális seggfej.
És ha most azon sértődik meg, hogy feltételesen seggfejnek neveztem, akkor még nagyobb seggfej. Ezt is feltételes módban mondom. Ha nem így van, ne vegye magára.

Végezetül belinkelek egy novellát (Andy Weir: The Egg). Na, ennek van értelme. Hogy hülyeség és nem igaz? Csak annyira, mint a Biblia. Le van írva. És tényleg nem tudsz belekötni. Plusz pont, hogy az aranyszabályt itt is megtalálod.

„Minden alkalommal, amikor valakinek ártasz, saját magadnak ártasz. Ugyanígy, minden kedves cselekedetedet is önmagaddal követted el. Minden boldog és szomorú pillanat, amit bármelyik ember megtapasztalt vagy meg fog tapasztalni, azt te tapasztalod.”

Mint tizenéves kisfiú ültem be a Godzillára. Nagyon vártam. Aztán kijöttem a moziból és valami hiányzott. Nehéz megfogalmazni, hogy mit éreztem, vagy mit nem, de leginkább a beígért katarzis hiánya az, amivel ezt le tudom írni. És nem a filmmel volt baj, hanem velem! A film teljesen rendben volt. Valamilyen eredettörténet, néhány sablon mellékszereplő elhelyezve, hogy legyen kiken keresztül szemlélnünk az eseményeket, aztán adj neki! Az, hogy az apró emberek szemszögéből láttuk az eseményeket, kifejezetten jót tesz az élménynek. Egy háborús filmben sem látjuk a felsorakozott wermacht ezredet, ahogy csatába indulnak, hanem csak a golyók süvítése, a becsapódó bombák és néhány tucat támadó katona van.

Aztán azért jön a film utolsó harmada/negyede, amikor gigantikus szörnyek egy-egy mozdulattal felhőkarcolókat döntenek összeSan Fransisco belvárosában. Kurvajó az egész, tiszta gyönyör tényleg. De akkor is elmaradt a katarzis. De miért? Mit akarhatok még? Valami többre vágytam? Hova már? Hiszen „gigantikus szörnyek egy-egy mozdulattal felhőkarcolókat döntenek össze San Fransisco belvárosában”.

Emlékszem általános iskolában az töltötte ki a hétfő reggeleket, hogy a vasárnapi filmben mi volt. (Igen, akkor még egy film volt vasárnaponként, amit mindenki nézett.) És néhány felrobbanó vagy ütköző autó nagy szám volt.

- És azt láttad amikor…?

- Ja, és az amikor…?

- Úúú, ja.

De most már több kell. Sajnos már elvárjuk a 3D-t, a 4D-t, az 5-öt, az ezret! (És ez sajnos az emberi világunk sok egyéb területére rávetíthető, de ebbe most ne menjünk bele.) Jó, ez a 3D dili engem szerencsére pont elkerült, de úgy néz ki, mégis hatással van rám a folyamatos ingerküszöb tornászás. Jobban kell küzdeni ellene. Mert lehet! Vissza kell térni a régi filmekhez. Újra megnézni a kedves klasszikusokat, vagy a vérprofi thrillereket, drámákat. Meg kell bennük találni az izgalmat a látványon túl. És ha ezekkel kondicionáljuk magunkat, nem marad el a gyermeki rácsodálkozás a nyári blockbustereknél.

A saját szórakozásunkon túl sajnos más is áldozatul esik ennek az őrült tendenciának. Nagy hatással volt rám a World War Z. A könyv. Aki nem ismerné, ez egy kitalált dokumentumregény, egy elképzelt helyzet alapján, miszerint a világon felüti a fejét egy zombi vírus. A szerző interjúkat készít az elképzelt túlélőkkel. Olyan az egész, mint egy gondolatjáték. És nagyon jól működik. Többször is beleborzongtam. Amikor egy nő meséli, hogy a szüleivel felmenekültek északra, ahol az élőhalottak megfagynak, csak sajnos egy idő után nem volt mivel tüzelni, illetve az élelem is elfogyott. Az egyszerű baka meséli, hogy hogyan vágtak vissza Zednek, amikor megindult az ellentámadás. Kiképző meséli, mennyit köszönhettek a kutyás egységnek. Egy anyahajó korlátjánál meséli a tengerész, hogy a rengeteg veszteség listáján ott vannak a nyílt vízre menekült túlélők által teljesen kiirtott bálnák is. Ebből egy nagyon jó dokumentumsorozatot lehetett volna csinálni riportokkal, beszámolókkal, archív felvételekkel az emberek örök túléléséről, a küzdelemről, a veszteségről, az áldozathozatalról és a globális összefogás szépségeiről. Erre lett belőle egy semmitmondó egynyári film, mert a lassú zombik nem elég izgalmasak, meg akkor legyen benne Brad Pitt, mentsen meg minden helyzetet és esztelenül pörgessük fel az egész dolgot. Mert az kell az embereknek. Vagy ha nem, gondoskodunk róla, hogy az kelljen.

Elbaszott egy világban kell élnünk Tibor!

Minek foglalkozok vele? Hiszen pont arról van szó, hogy nem számít. Nem fontos, nincs jelentősége. Az lenne a normális, ha egyszerűen nem vennék róla tudomást. De nem tudom nem felhúzni magam rajta. Olyan ez, mint egy kavics a cipőben. Apróság, de megvonaglik az arcod, amikor sétálsz és nézed a kirakatokat. Igen, a divatról van szó. A divatról, amiről nem tudom, mi a létjogosultsága azon kívül, hogy nagy üzlet és egy csomó ember egész szépen megszedi magát rajta. Nem csoda, tuti üzlet. Egy mesterséges igényt keltenek, amit aztán kielégítenek nem olcsón. Olyan ez, mint amikor az autógumis szögeket szór szét az úton, vagy a gipszkereskedő eltöri a lábad. Jófej dolog, mondhatom.
Oké, az ember nézzen ki valahogy, nincs azzal baj. A szaggatott póló 800 dollárért már egy picit para. Vagy az, amikor valakire minden szart ráaggatnak, kizavarják a kifutóra és rámondják, hogy művészet. Hagyjuk már!
Nemrég olvastam Aldous Huxley Szép Új Világát. Abban úgy kondicionálják az embereket, hogy vásároljanak minél többet, költsenek, ezzel is pörgessék a gazdaságot. „Nem kell nekünk tű meg cérna, új ruhákat veszünk még ma.” Vagy „ha sokat öltesz, keveset költesz”.
Ezt érzem, amikor divatról van szó. Valaki kimondja, hogy ez meg ez már nem divat. Ergo cseréld le a teljes ruhatárad negyedévente. A megoldás: Le kell szarni őket és nem foglalkozni vele, mit ugatnak. Mert lássuk be tényleg nem számít semmit.

Kik nem foglalkoznak a divattal? Tudtommal a tudósok, orvosok kutatók nem arról híresek, hogy a divatlapokat lapozgatják, az új trendeket figyelve.
Apropó! Szerintetek mi a legfontosabb szakma, amire az egész társadalmunk, sőt az életben maradásunk épül? Ami nélkül semmi nem lenne? Pontosan. A mezőgazdaság és állattenyésztés. Mondhatod, hogy nem, mert te a boltban szoktad a kaját venni. Mondd bátran, szólásszabadság van, szabadon lehetsz ostoba.
Egy felmérés szerint a második legfontosabb terület a szemétszállítás (reális, ha figyelembe vesszük a városiasodott életmódot), a harmadik pedig a feldolgozó ipar (hentes, pék, stb…).

Na ők mind azok, akik úgyszintén nagy ívben leszarják, hogy mik a 2014-es tavasz színei, vagy mik a legújabb bikini trendek. Tehát kijelenthetjük, hogy általában véve, akik csinálnak valamit, amitől működik és fejlődik a társadalmunk, tesz a fashionre.
Na de kik azok, akik közvetve ételt raknak a modellek, stylistok, divatguruk családjának asztalára. Nem sok jut eszembe, csak az olyan emberek, akiknek nincs dolguk vagy igazi problémájuk. Mint az agyatlan gyermeklelkű polgárok a Szép Új Világban. Jelenlegi társadalmunkra levetítve a gazdag háziasszonyok és a civilizációnk salakanyaga, a celebek. Innen is látszik, hogy milyen fontos, hogy mi a trendi, mik az új fashion irányzatok és kik az igazi fashion hero-k. Fashion heroes – ezt a kifejezést mostanában hallottam vagy olvastam, már nem tudom, de ez volt az utolsó csepp a poharamban, ami miatt megírtam ezt a bejegyzést.

Megint eltelt egy év, megint idősebb lettem eggyel. Közelítek a harminchoz, de még mindig nem érzem magam felnőttnek. Mitől felnőtt a felnőtt? Előrelátó, felelős döntéseket hoz? Nem úgy tűnik, hiszen elméletileg felnőttek irányítják a világot. Nem is a leélt évek számától, az biztos. Sőt, most hogy már annak kéne lennem, kezdek kételkedni abban, hogy léteznek-e felnőttek. Oké, rámondjuk bizonyos korú és státuszú emberekre, hogy felnőttek, de szerintem nem léteznek.
Amikor pici az ember és felnéz a nagyokra, arra gondol, hogy azok valami mások. És hogy egyszer majd mindenki olyan nagy lesz, és akkor minden megváltozik egy szempillantás alatt. Mindent tudni fog, nem fél semmitől és ő irányít. Aztán pislogunk párat, villanásokra emlékszünk csak az elmúlt húsz évből, mintha az eddig eltelt idő egy átdorbézolt éjszaka lenne, és azon kapjuk magunkat, hogy semmit sem tudunk, még mindig rettegünk (csak sokkal valósabb dolgoktól) és nem hogy irányítunk, hanem egy kormány nélküli autóban ülünk, ami az autópályán egyre inkább közelít a szalagkorláthoz. És ezektől a dolgoktól gonoszak, kicsinyesek, önzőek és sértettek vagyunk. Pont, mint a gyerekek. Fennhordjuk az orrunkat és kioktatunk mindenkit: „Én felnőtt vagyok, én jobb felnőtt vagyok, mint te!” Semmi.
És mindeközben buktuk a gyermeki érdeklődést, a fantáziát, a kreativitást.
Én ezt szeretném elkerülni és minél többet megőrizni abból a régi, csillogó szemű lényből, aki 28 éve ezen a napon megszületett. Továbbra is fogok rajzfilmeket nézni, álmodozni, nevetni, hülyéskedni és felelőtlenkedni, amikor csak tehetem. Tehát: Kalandra Fel!

Nem értek a sporthoz. Nem is érdekel. Bármilyen meglepő, nem köt le egyetlen focicsapat diadala vagy lebőgése, nem veszek ki szabadnapot, hogy nézhessem a Tour-t, és az olimpiát is csak akkor nézem, ha éppen megy a tévében, amivel egy légtérben vagyok. Hogyan lehet egy focicsapatért lelkesedni, számomra felfoghatatlan. Gondolom mások meg azt nem értik, hogy én miért vagyok rajta annyira egy-egy könyvön vagy például a Kalandra fel!-en. Mindegy is, ezt le tudom magamban annyival rendezni, hogy kinek mi a hobbija. Viszont van a sportnak egy olyan dimenziója, amin elég sokat szoktam gondolkozni. Ez a doppingolás, a szabálytalan teljesítménynövelés.

Mert bár hidegen hagy a sport, azért át tudom érezni az egyenlő küzdelemben rejlő magasztosságot és szentséget. Hogy az emberek számot adnak képességeikről, túllépnek határaikon, felülkerekednek kihívóikon és mindeközben magukon is. Legyőzik a fáradságot, a lassúságot, a gyengeséget. Amikor minden izmuk sajog, amikor vérük savnak érződik, amikor az agyuk üvölt, hogy: „Elég! Álljunk már le!” – akkor megrázzák magukat és csak folytatják. Tovább és tovább. Majd amikor mindennek vége van, a felek egymásra néznek, függetlenül attól, hogy ki nyert vagy ki vesztett és a szemükkel azt mondják: „Köszönöm barátom, ez szép volt!” Mindenki megy a maga útjára.

Aztán másfél hónappal később kiderül, hogy az a faszfej tele volt nyomva EPO-injekciókkal. Kurvajó. Szart sem ér az egész. Ez milyen érzés lehet már? Vagy hogy úgy állsz fel a rajtvonalhoz, hogy teljes mértékben tisztában vagy vele, egy tiszta ellenfeled sincs, sőt, te is fel vagy pörgetve egy picit. De mit lehet tenni? Ha ők így, akkor én is így. Kifele meg mehet az üzenet a tiszta versenyről, tojok rá.

És akik ez ellen harcolnak nem fáradtak még bele a vizeletvizsgálgatásba? A töprengésbe, hogy most ez a molekulalánc egy köptető maradványa a két héttel ezelőtti megfázásból, vagy valami új vérdúsító?

Lenne egy szerény javaslatom. Szerintem ez megoldaná a problémát és akár további kedvező hatásai is lehetnének. Kéne minden sportágban csinálni egy – nevezzük úgy - X Ligát. Úszástól elkezdve a focin át, a kerékpározásig. Minden atlétikai és olimpiai sportágban, sőt, minden sportágban, ahol problémát jelent a dopping. Egy szabálya lenne az X Ligának: Nincsenek szabályok. Mindent lehet használni. Minden doppingot, izomtömeg növelőt, serkentőt. Mindezt legálisan. Ha a sportoló vállalja sunyiban, miközben az egyértelmű egészségkárosító mellékhatások damoklészi kardja ott lebeg a fejük felett, sőt, hogy egyensúlyoznak egy pókfonálon az örök eltiltás és díjak elvételének szakadéka fölött, miért ne vállalnák nyíltan? Így legalább szilárd talajt érezhetnek a lábuk alatt, igaz a kard egy ideig még így is lesújthat. De csak egy ideig.

- Ön vállalja ennek és ennek a teljesítménynövelő szernek használatával járó kockázatot?

- Igen.

- Felléphetnek keringési zavarok, vesekárosodás, kiütések, allergia, anyagcsere sokk, láz, sárgaság, emésztési zavarok, hangulatingadozás, pszichózis, ideggyengeség, impotencia, stb… Így is vállalja?

- Igen.

- Miért?

- Hogy jobb legyek mindenkinél.

Tegyük fel, hogy létrejön az X Liga. Mit tesz ekkor egy biokémiai cég? Felkarol egy-egy sportolót, azt mondva: „Használd a mi cuccainkat, sportolj a mi színeinkben és veled tudjuk demonstrálni, hogy a mi termékeink hatásosabbak, a mi doktoraink okosabbak, mint a konkurenciáé.” (Jól gondolom, hogy így működik a Forma1? Lehet sokkolni fog, de az autóversenyzés sem köt le túlzottan.) Jó lesz! Messzebbre fogsz ugrani, mint eddig bárki. És így, hogy nyíltan foglalkozhatunk ezzel a dologgal, idővel még akár olyan dolgokkal is foglalkozhatunk, hogy ne kattanj be a sok anyagtól, vagy ne veszítsed el női/férfi mivoltodat. Egy új, bámulatos és izgalmas korszak köszöntene be nem csak a sport, hanem az emberiség történelmében. Mert bizony rálépnénk egy ösvényre, aminek a végén ott integetnek a meta-humánok. Amerika Kapitány is így kezdte. Attól, hogy valamit elneveznek szuperkatona szérumnak, még nem biztos, hogy nem dopping!

Igen, lennének veszteségek. Megnyomorodott, életképtelen roncsok is lejönnének a futószalagról. De vállalnák a kockázatot, hiszen most is vállalják. Sőt, kapna egy pozitív felhangot az X Liga. Innentől nem utolsó, sunyi, szánalmas csalók lennének a doppingoló sportolók, hanem bátor pionírok, az új emberiség úttörői, akik feláldozzák önmagukat a haladás oltárán. Meg közben persze elég jó érzés lehet az is, ha valaki 5 másodperc alatt futja a százat, vagy fekve kinyom egy teherautót. Gondoljatok csak bele, milyen nagyszerű eredményeket érhetnének el!

És ha valakinek nem lenne ínyére az X Liga, természetesen megmaradna mellette a Normál Liga is, ami valószínűleg megtisztulna és régi fényében tündökölhetne. A doppingszerek hatásfoka ugrásszerűen emelkedne, és ha mellé vesszük a sportolók messzebbre, gyorsabban, mindig többet és többet mentalitását, nem valószínű, hogy valaki megmaradna a régi, gyengébb szereknél. Ha viszont valakinek a teljesítménye fél év alatt negyven százalékot növekszik, az eléggé szemet szúr. Lassan mindenki belátná, ha ezt a játékot akarja játszani, akkor ideje átballagni a másik pályára.

Szerintem ez menthetné meg a sportot. Egy darabig még talán én is rácsodálkoznék, hogy milyen atom figurák tűnnek fel.

Két oka van, hogy miért Terry Pratchett az egyik kedvenc íróm. Az egyik a Korongvilág, amihez hasonlóan elborult és beteg ám mindeközben végtelenül mókás és szórakoztató világ csak egy van számomra, Ooo Földje a Kalandra Fel!-ből. Jól ki van találva mindkettő és már messziről, az űrből meghökkentő látványt nyújtanak. Hát még akkor, amikor landolunk és körülnézünk alaposan, esetleg elbeszélgetünk a lakókkal! Nem unatkozunk, az biztos.

A másik ok(ok), amiért Pratchett mester művészete örökérvényű alaptétel, az a briliáns szó- és mondatfordulatok, amikkel oldalról oldalra szórakoztatja olvasóit. Zseniális, minden okosság magva. Most olvasom az Egyenjogú Rítusokat. Ebből is írogatok dolgokat, mint ahogy ezt már egyszer megtettem a Hyperionnál is.

 „- Volt egy hinta – jegyezte meg Cern. – Meg az az izé, amiben izékkel kell megdobni más izéket, hogy izéket nyerj.
A beszélgetés elkalandozott, mint két kölyökkutya.”

 „Meg kell érteni, hogy jóllehet a Zúnok többsége képtelen a hazugságra, a nép nagyon tiszteli az olyan Zúnokat, akik tudnak olyat mondani, hogy a világ másmilyen, mint valójában, és  a Hazug jelentékeny méltósággal járó tisztességet tölt be. Ő képviseli törzsét minden kapcsolatban a külvilággal, aminek megértésének kísérletét az átlag Zún már réges-rég föladta. A Zún törzsek roppant büszkék Hazugjaikra.
Más népek ettől az egésztől rendkívül bosszúsak lesznek. Úgy érzik, a Zúnok igazán választhattak volna valami elfogadhatóbb megnevezést, mint mondjuk „diplomata” vagy "PR-menedzser". Úgy érzik, hogy a Zúnok gúnyt űznek a dologból.”

„A férfi megpróbált célozni arra, hogy Esknek alá kéne vetnie magát a Zún élet íratlan szabályainak, de a lánynak célozgatni olyan hatásos volt, mint szúgyogcsípés az átlagos rinocéroszbőrön, mert már kezdte megtanulni, hogy ha fütyülsz a szabályokra, akkor az emberek az esetek felében szó nélkül újraírják őket úgy, hogy rád ne vonatkozzanak.”

„- Miért szorongatod azt a seprűnyelet? – érdeklődött.
Esk úgy nézett a nyélre, mint ha sose látta volna korábban.
- Mindennek lennie kell valahol.”

„A Gyehenna, röviden, a lejáratott istenek, engedély nélküli tolvajok, az éjszaka lányai, egzotikus javakkal házalók, a tudat alkimistái és vándorripacsok lakóhelye; egy szóval az összes kenőzsíré a civilizáció tengelyén.”

Ültem, gondolkoztam, következtettem és úgy érzem, eljutottam valahova. És ez jó érzés. Mint amikor egy kirakóst fejezel be, vagy amikor sudokuzol. Eleinte lassan mennek a dolgok és ha megvannak a szélek, akkor is vannak még buktatók, de végük kész a kép, minden kocka teli van  számokkal, te pedig hátradőlsz és csak nézed munkád gyümölcsét. És valami kis béke tölt el. Ilyen lehet a megvilágosodás. Egy mini megvilágosodás. A megvilágosodás 0,00003%-a. Vagy esetleg ilyen lehet hívőnek lenni? Témánál vagyunk.

Az egész Stephen King: Borzalmak Városa című könyvével kezdődött. Vámpír történet. Abból az időből, amikor a vámpírok még vért szívtak, nem faszokat. Tehát a jóemberek szembeszállnak az ősöreg vérszívóval, aki éppen Mr. Barlow néven fut. A kereszt, szenteltvíz páros elég jól lestrapálja Mr. Barlowt és szolgáit is.
Miután a szereplők elfogadják az elfogadhatatlant, miszerint vámpírok léteznek, már nem akadnak meg az éles fénnyel felragyogó feszületek láttán. Ekkor, ahogy beleéltem magam a könyvbe, az alábbi gondolat jött elő: Ha vannak vámpírok és a feszület megállítja, akkor kell lennie Istennek is! Akkor van mennyország, pokol, stb.
De! Mr. Barlow nagyon öreg. Már akkor benne volt a halál-üzletben, amikor a keresztény egyház még csak az ács fiának délutáni szandálos klubja volt. Az egyház előtt nem volt feszület. Akkor hogy védekeztek a vámpírok ellen? Isten akkor miért nem védte meg az emberiséget? Mert nem védte meg, ahogy most sem teszi. Az egyik beszélgetés során a Mester sámánnak szólítja a papot. Régen a sámán töltötte be a pap szerepét. Akkor nem feszülettel harcoltak, hanem valószínűleg faragott csontokkal, varázsitalokkal, testfestésekkel és nem vámpírnak nevezett lények ellen, hanem gonosz szellemekkel küzdöttek. Esetleg régen a régi istenek védték meg az embereket, most pedig az Isten? Jó megoldás lehet, de nagyon nem illeszkedik a keresztény mitológiába és a teremtésmítoszba, márpedig ha Isten létezik, akkor annak is valósnak kell lennie. Szóval ez itt zsákutca.

Viszont rájöttem a megoldásra. A hit a lényeg. Az emberiség kollektív hite. Hogy mibe vetik a bizalmukat. Anno a sámánokban és a totemállatokban hittek, most Istenben. Tehát nem létezik Isten, csak maga a hit.
És pont egy ilyen hitváltás határán vagyunk. Az egyház már nem az, mint régen volt. Callahan atya például sajnálkozva fejti ki, hogy az előző évszázadban jelentősen megváltozott az ördög-kép, hála Freudnak. Már nem a patás szarvas vasvillás lény jut eszünkbe a gonosz hallatán, hanem az emberben lakó, pedofil, drogdíler, állatkínzó, feleségverő, bomba gyáros, terrorista ördög.

„Az egyház most vette le régi kuruzslóbőrét, és társadalmilag aktív és társadalmilag tudatos testben bukkant fel újra… Mintha az egyház azt mondaná, hogy nem, Isten nem halt meg, csak egy kissé szenilis lett.”

De ha már váltás, akkor mire? Ha engem kérdeztek, én azt mondom, hogy technológia és tudomány. A könyvben például vámpírharapás után Dr. Jimmy Cody elkerülte az átváltozást egy adag fertőtlenítőnek és egy tetanusznak köszönhetően. Biztos vagyok benne, hogy ez a középkorban nem működött volna. Ha van fertőtlenítő meg tetanusz, akkor sem. Ez azért működött, mert Dr. Cody nagyon be volt szarva és ahhoz nyúlt, amit ismert, amit megtanult, aminek az imáit elmormolta éjjelente a sötét szobában egy kislámpa fényénél vizsgára készülve. Amiben hitt, meg még rajta kívül pár millióan (milliárdan?).
Ezek után, ha megkérdezik, hiszek-e istenben, azt válaszolom:
Nem. Én a hitben hiszek.
És amikor ezeket végiggondoltam, pláne most, hogy leírtam, arra jutottam, hogy ez így van. Mármint ha fenntartás nélkül elhiszem azt, amit egy könyvben írtak és sziklaszilárd tényként kezelem azt. De az ostobaság lenne.

Végéhez közeledik a kéthetes szabadságunk. Úgy érzem, mindent megtettünk, hogy emlékezetes maradjon. Most egy beszámolót akarok írni az élményekről, nem tudom, milyenre fog sikerülni. Leginkább az események átgondolása és megragadása a célom. Lehet, hogy unalmas lesz egy kívülálló számára, de most tényleg a blog napló - szerű funkcióját veszem igénybe, háttérbe szorítva a szórakoztassuk a népet - funkciót.

Első utunk Siófokra vezetett, ha jól számolom négy napra. Itt az ivászat-alvás-strandolás szentségtelen háromsága töltötte ki minden napunkat és éjjelünket. Ilyen meleg még életemben nem volt a Balaton és ilyen jó ivó cimborákkal már rég nem volt lehetőségem fogyasztani. Az alvás meg… alvás. Kell, hogy újra kezdhessünk mindent. Hogy felkeljünk, együnk valamit, fürdőruhát húzzunk és kisétáljunk a strandra. Amint víz ért, valami kattant az agyamba és visszatért az előző életem, amiben valószínűleg kiskutya lehettem. Hatalmasat csobbantam, ugráltam, szaladgáltam, vetődve, két/négy lábon kaptam az eldobott labda után, miközben a többiek mögöttem sétáltak és velem ellentétben megtartották emberi méltóságukat. De nem érdekelt, mert nagyon jól esett. Eshet még valami ilyen jól a nyári forróságban? Talán. Egy hideg sör, miután strandolásból hazamegy az ember, lezuhanyozik, felöltözik és a sötétedő ég alatt elindul kedvenc kocsmájába, majd odaérve kér egy korsó csapoltat. Utolsó este pedig csak kártyáztunk és üdítőztünk. Erre a tervre valaki így reagált a telefonba: „Win. Cső.”

Esetleg grillezni indul az ember, ahogy mi is tettük egyik este. Kisfröccsös poharat szorít gyér kerti lámpa fényénél és figyeli az árnyak közt osonó kölyökmacskát. Gyors mozdulattal az ölébe veszi és simogatja, miközben a barátaival beszélget, a sülő hús illata és sercegése pedig megállíthatatlanul terjeng. Valahol itt kezdődik az élet.

Siófok után megpihentünk az otthonunkban. Nem sokat csináltunk, csak henye, tervezgetés, szívroham. Ugyanis arra értünk haza, hogy a nyuszi nem kakilt, ami azért rendellenes, mert naponta kitermeli saját tömegét szarban. Tehát ha nem kakil, valami baj van. Kiderült, hogy nem is eszik. De miért nem? A doki megmondta: belázasodott. De miért? Érzékeny kisállat, bármi okozhatta. Antibiotikum, lázcsillapító, még pár vizit, rengeteg aggódás és sok szeretet. Rendbejött. Így nem kellett kihagynunk az Euro-Túrát. Még előtte felfedeztem a Wilfred című sorozatot, mindjárt meg is nézek egy újabb részt.

Ott tartottam, hogy Euro-Túra. Öten egy kocsiban. Daráljuk a kilométereket. Első állomásunk a Plitvicei-tavak. Olyan, mint a képeken, sőt, olyanabb. A csobogó víz alá tesszük a kezünket, és nem bírjuk elhinni, hogy létezik ennyire tiszta dolog. Hogy valami lehet ennyire kellemesen hűvös ilyen melegben. Nem szeretek túrázni. Végtelenül untat. Mekkora faszság már baktatni a fák között, vagy a pusztában, akkor már inkább futok. De itt minden egyes lépés megérte. Hegyre föl, hegyről le, mindenhol kristálytiszta víz, csobogás, vízesés, kékség, ámulás, bámulás...

Estére keresünk egy eldugott, erdőszéli helyet, ahol felállítjuk a sátrakat, vacsorázunk, nézzük a csillagokat, beszélgetünk, megiszunk egy bort és medvetámadásról viccelődünk. Reggel felkerekedünk és tovább suhan az út alattunk. Majd egy hegy tetejére érve felbukkan előttünk a tenger. Nem messze hatalmas, kopár, lakatlan szikla. Fenséges látvány. Legurulunk az első strandhoz. Ebédelünk és pipiskedve bemerészkedünk a jéghideg sós vízbe. A kavicsok csesztetik a talpunkat, de kit érdekel? Sört bontunk és a parton ülve álljuk a hideg hullámok támadását. Hülyéskedünk és gyönyörködünk a látványban, majd lassan szedelőzködünk, strand odébb is lesz és kell találni egy olyan helyet, ahol lehet szikláról ugrani. Meg is találjuk. Leparkolunk és hosszú lépcsőn megyünk le egy apró öbölbe, amit meredek sziklafal tesz még különlegesebbé. Itt a víz már melegebb, de a bemerészkedés továbbra is igazi börleszk-műsor. Még jó, hogy akkor is tökéletesen látjuk, hova lépünk, amikor már derékig vagyunk a vízben. Lépésről-lépésre, kőről-kőre. Aztán nem tudjuk tovább halogatni a dolgot, belecsobbanunk a tengerbe teljes testünkkel. Hanyatt fekszem, élvezem, hogy a sós víz könnyebben tart fenn, mint az édes. Becsukom a szemem és csak sodródok a fényben, felhőt hírből sem ismerünk ezen a napon sem. Laci szikláról ugrik, de csak egyet, mert nehezen lehet megközelíteni a szirtet. A parton áztatjuk magunkat és újra sört bontunk. Aztán innen is tovább állunk. Haladni kell, mert vár a szállodai szoba estére, négy főre. Irány Olaszország!

A napsütés tönkretette az FM transzmittert, ezért zene nélkül maradunk. A szőlőültetvények közt ismerkedünk az olasz rappel. Amint találunk egy kellemes dallamot, belekapaszkodunk és az utazás végéig dúdoljuk.

Az olasz tengerpart homokkal és kagylóval van borítva, a víz pedig kifejezetten meleg. Addig maradunk, míg nem kezd lemenni a nap. Narancssárga-vörös fényben indulunk a szállás felé és sötétben érünk oda. Örülünk a tiszta ágyaknak, rendes zuhanynak, mosdókagylónak, angolvécének, csapvíznek, légkondinak, MTV-nek, nyugodt éjszakának. Még az ágyon is ugrálunk egy keveset vacsora és fürdés után.

Reggel kajálás után visszatérünk a tegnap esti strandra. Délig pancsolunk, úszunk, lukas matraccal viaskodunk, tollasozunk, kagylót gyűjtünk és nézzük a határtalan horizontot. Ha szánkkal nem is, de belül folyamatosan mosolygunk. Újra kocsiba szállunk és elhagyjuk a partot. A kontinens belseje felé indulunk. A fenséges Dolomiták felé. Akármennyi hegyet látunk, nem tudjuk megunni. Keresztülszáguldunk az apró falvak és városkák közt. Bevásárolunk estére, majd éttermet keresünk. Jobb lenne egy kedves mamma, aki ellát minket, de egy étteremmel is megelégednénk. Az utcák kihaltak, az üzletek zárva. Nem csoda, szieszta van. Éhesen és dühösen indulunk tovább, közben azon panaszkodva, hogy hogyan van bátorságuk éhes embert bosszantani. A szirtek látványa enyhíti dühünket. Hat órakor egy újabb kisvárosban újabb étteremnél állunk meg. Senki sem beszél angolul, de megértik, hogy mit akarunk. Pizza, Pasta. Mondják, van konyha, miért ne lenne? A világ legtermészetesebb dolga. Eddig nem volt az, amelyik étterem nyitva volt, ott sem üzemelt a konyha. A szieszta ugyebár. De nem bosszankodunk, helyet foglalunk kint az árnyékban és kiválasztjuk a klasszikus fogásokat. Pizza, pasta. Tökéletes, hibátlan. Parmezánnal, olivaolajjal vastagon, szikkadt kenyérrel. Tökéletes. Mindenki jóllakik. Mindenkinek ízlik. Mindenki boldog. És amikor már kókadozunk a gyomrunkat feszítő plusz súlytól, csak oldalra nézünk a sziklás csúcsokra és újra erőre kapunk. Kedélyesen hajtunk, néha megállunk egy-egy érdekes helyen, ahogy eddig is tettük. Fel a szerpentinen. És mindig magasabbra, magasabbra, nem hisszük el, hogy még mindig van feljebb. Egy emberként borzongunk bele a gyönyörűségbe, amikor felérünk a csúcsra, a lankák közé, ahol tehenek legelésznek a lenyugvó nap narancs fényénél. Hideg van, de nem bánjuk. körülnézünk, hogy örökre beleégjen a látvány és az érzés a tudatunkba. Hogyha a jövőben bármikor összecsapnak fejünk felett a hullámok, legyen bennünk egy hely, ahova lepihenhetünk.

Lassan, megfontoltan ereszkedünk. Lejjebb kell jutni, nem akarunk az éjjel fázni. Síparadicsomokon vágunk át és egyéb kisebb falvakon. Egyre sötétebb van, figyeljük az erdei beugrókat. Végül találunk egy elhagyatott katonai bázishoz vezető földes utat. Eldugott beugró, sűrű takarásban. Tökéletes. Tüzet rakunk, sátrat állítunk és inni kezdünk. Söröket, borokat, limoncellot. Beszélgetünk, nassolunk, tápláljuk a tüzet, becsiccsentünk, a fák közt végezzük a dolgunkat, tovább iszunk, hülyéskedünk, vitatkozunk, berúgunk, a tüzet nézzük, tűzifát gyűjtünk, beszélgetünk, elálmosodunk, aludni térünk.

Hideg reggel ébreszt, a csatateret bámuljuk, amit hagytunk. Nehézkesen összeszedjük magunkat, felöltözünk, fogat mosunk, eltakarítjuk a romokat magunk után és indulunk. Haladni kell, mert két órára várnak minket 300 kilométerrel odébb. Kábelen fogunk lesiklani. Egy reggeli azért belefér, egy patak mellett vagyunk, ami hatalmas fehér kövek felszínén zubog. Már több ilyennél voltunk az út során, de ezt sem lehet megunni.

Autópályán hajtunk, mint az őrültek, végül időben célba érünk. Megkapjuk a súlyos felszerelést és buszra szálunk. Tíz perc alatt felvisz minket az indulási pontra. Jobbra balra forgatjuk a tekintetünket és izgulunk. „Ott a kábel. Ott fogunk menni. Az nagyon magas! Basszus, mi lesz itt?”

Felvesszük a hevedereket és sorban állunk. Nézzük, ahogy mások elstartolnak. Már nagyon várjuk, hogy indulhassunk. Becsatolnak minket a kábelre, feszülten vigyorgunk. Évin látják, hogy nagyon parázik. A fülébe súgják: „Good Night!”. Nevetve és sikoltva zuhanunk, fák fölött suhanunk a semmiben. Ilyen madárnak lenni? Mert akkor én ezt akarom legközelebb! Megérkezünk, de van még egy csúszás. Rövidebb, de sokkal gyorsabb, meredekebb. Itt már teli tüdőből ordítunk. Fantasztikus érzés. Ez a befejezés tökéletes volt, már nem vár más, mint a hazaút. nem emlékszem belőle sokra, csak a tihanyi kompon eszmélek fel, hogy itt a vége. Már csak haza kell jutni. A vonatozást mind átalusszuk. Boldogan köszönt minket a nyuszi, folyamatosan rosszalkodik. Csak fürdésre és Rixi lakhelyének rendezésére van erőnk. Bezuhanunk az ágyba és az elmúlt napokkal sem álmodunk, mert túl mélyen alszunk. A visszaemlékezés ráér másnap reggelre. Felkelek, Évi még alszik és elkezdem ezt gépelni.

Amikor beköltöztünk a mostani albinkba, a szomszédban volt egy lepukkant épület, kiütött ablakokkal, barna falakkal, amiket benőtt a borostyán. Évi be is parázott rendesen. Én örültem a dolognak, mert izgalmas lehet egy kísértetjárta ház szomszédságában lakni. Olyan, mint ha egy King regénybe csöppenne az ember. Még ha csak mellékszereplőként is. Aztán egy-két hónap múlva felújították az épületet. Nagyon profi lett, tényleg az egészet kitatarozták és irodaházat csináltak belőle. Csakhogy mostanában fura zajokat szoktam hallani onnan. Nem kísértetjárásra utalókat, inkább olyat, amikor nagyon nagy gépek üzemelnek. Zúgásokat. Biztos van rá racionális, a valóságnak megfelelő magyarázat. Na, arra egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Most abban reménykedek, hogy egy őrült tudós béreli az alagsort és olyasmi lesz a dolog végkifejlete, mint a Doomban vagy a Half-Lifeban. Este, amikor nyitott szemmel fekszek a sötétben és hallgatom a szomszédból jövő zúgást, idegen világbeli rémekre gondolok. Én így tartom életben az álmot.

’Senki sem láthatott be. De ha beláthattak, akkor sem érdekelte őket, hogy éppen vallatnak valakit. De biztos nem láttak be. Az ilyen kocsiknak sötétített az üvege, hiába látszik csodásan minden, ami odakint van, befele biztos, hogy senki sem lát. Nagyon szeretne most odakint lenni. Inkább, mint bent.  A gondolatmenetből egy maflás zökkentette ki. Eddig is tudta, hogy nagy szarban van, de a fizikai kontaktus csak valósabbá tette az egészet. Valószínűleg ezért ütötte meg az a gorilla. Látta, hogy kifele bámészkodik, nem ide figyel. Nem a főnökre.
- Hé! – bőgte a batár.
- Ne, Lúciusz. Ne zaklasd a vendégünket – dorombolta a főnök. – Hadd gyönyörködjön az éjszakai utcákban! Néha mindannyian szeretünk elmerengeni. Tudjátok, hogy én most min merengek? - Mindenki tanácstalanul megvonta a vállát.
- Hogy megpróbáltad átbaszni az agyamat! – üvöltötte, ahogy csak bírta. Még az autó is rándult egy pillanatra.
- Hoppá, úgy tűnik, hogy ezt a sofőrünk is meghallotta – váltott vissza társalgási színre. – Attól tartok, hogy ma este még nagyon sok mindent fog hallani. – Majd kéjes mosollyal egy apró tárgyat húzott elő a zakója zsebéből. Amint megcsillant rajta a belső világítás fénye, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy mi az a tárgy. Egy szivarvágó.’

Ma reggel munkába menet láttam valamit a földön. Nagyon emlékeztetett egy emberi ujjra. Nem hiszem, hogy az volt, mert ez mégsem a helyszínelők, hanem a reggeli munkába menés, de nagyon úgy tűnt. És volt mellette valami vörös paca is. Nem volt kora reggel erőm, hogy megálljak vizsgálódni. Mindenesetre van egy milliomod százalék esélye, hogy az mégis egy ujj volt. Holnap megnézem… gondolom már nem lesz ott.

A hosszúra nyúlt álom után újra kiléptünk a világba. Ez nálunk annyit tesz, hogy italoztunk a szabadban. Viszont elég volt egy tél, hogy a legfájóbb pontokon változzon meg ez a város. Gondoltuk eszünk egy jó burgert. Irány a Magic büfékocsi! Elköltöztek. Oké, ez nem ért hidegzuhanyként, mert tudtunk róla, viszont előbb költöztek, mint gondoltuk. Sebaj, akkor eszünk a Dr. Burgerben és végre kipróbálhatom a Chilli Dogot. Odaérünk, egy gyrosos van a helyén. Hát tudják, hova tegyék az ótvar gyrosukat! (Amúgy azt is szeretjük, de ha az ember rákészült a marhahúsra… na!) Végül Csibeszendót ettünk. Dühből, duzzogva. Azért finom volt. De akkor is duzzogtunk.
Szombat este iszogattunk a Régi Zp helyén. Vagyis ott kezdtük. Akartunk venni pár sört is. Van a közelben egy éjjel-nappali – gondoltuk. Rosszul. Már nem éjjel nappali. „Hát mi folyik itt?!” Ezek a változások igazi sokként értek minket egy nap leforgása alatt.
Végül el kellett ballagnunk az Alle-ig. Azért jól szórakoztunk, elég epikus volt fröccsözni éjjel a szélviharban.
Azért vannak dolgok, amik nem változnak. Tagnap villamoson Iron Man 3 után. (Vannak fenntartásaim, volt pár következetlenség illetve elkapkodott akciójelenet, de a szintet hozta, szóval fasza volt. Meg hát mégiscsak Iron Man!) Mellettünk állt egy katasztrófavédelmi egyenruhás ember. Fiatal kéregető fiú odalép hozzá egy centire, megvizsgálja, hogy tényleg jól olvasta-e a feliratot, majd fennhangon:

„Katasztrófavédelem! Jelentem katasztrófa van. Mind meghaltunk éhen.”

Ezt így este a 4-6-oson. Mit kéne reagálnom? Vagy most mi? Csak pislogok azóta is. Még szerencse, hogy ide le tudom írni az ilyeneket.

Elkezdtem olvasni egy könyvet. Jópofa, jól megírt, ízig vérig történet. Joe Hill: Szarvak - ajánlom mindenkinek. Rengeteget kuncogok rajta. És nagyszerű lehetőséggel kecsegtet a borítója is. Ott az alábbi szöveg áll:

„A templomba járás, az ima nem segített. Jöjjön hát a Sátán!”

Nem túl nagy betűkkel, de pont olvasható még egy idős hölgy számára is, feltéve, ha valaki elég közel áll hozzá a könyvvel. És elolvassák. Nem bírják ki. Én is mindig megnézem, hogy ki mit olvas a buszon. Mondjuk nekem egyre kevesebb benne a kihívás, mert már negyven méterről kiszúrom vastagság és betűtípus alapján akár az összes Fejős Évát is.
Tehát ha tehetem, odaállok a legbigottabb keresztény néni mellé és olvasok. Nem látom az arcát, mert a könyv kitakarja, de látom a feje körvonalát. Látom, ahogy mocorog, és azt is látom, amikor felháborodottan elkapja a tekintetét. Itt jön el az én időm. Lejjebb engedem a könyvet, hogy amikor megint visszanéz (mert visszanéz) a legdémonibb tekintetemmel találja magát szembe, amit úgy lehet jellemezni, hogy hatalmas, meredt szemek. Olyan szemek, amik annyira tágra vannak nyitva, hogy akkor sem rezzennek már meg, ha egy légy átsétál rajtuk. A néni ez után kifele bámul, szorongatja a rózsafüzért és imádkozik, hogy túlélje ezt az utat, én pedig vidáman utazok tovább, hogy ma is izgalmasabbá tettem valakinek a napját.

Ma nincs áram a raktárban, ezért kényszerszabin vagyok. Annyira azért nem háborgok ezen a tavaszi reggelen. Arra gondoltam, hogy nyugisan elleszek ma, kényelmesen megírom ide ezt a posztot, aztán 2-kor irány a Kálvin egy sörre. Ebből a Kálvin 2-ből lett most Blaha – Akác 10. (Hú! Ha írok egy sci-fit, tutira ilyen űrhajóneveket fogok adni.)

Szóval most ez van. És kell is inni, a jövevények egészségére, hiszen tegnap világra jött második unokaecsém: Illés Gergely! Hatan vagyunk fiútestvérek. Első unokaecsém a kis Bazsalikom. Hittétek-e volna, hogy a második is fiú lesz? Ugye nem!
Most a kis Görgő mellett biztos eltörpül a hír, de Éviéknél a héten négy kiscica született. Van köztük egy szürke és egy trikolor is… Ez tényleg elég szánalmasan hangzik az előző hír mellett.

Megyek is, szép tavaszt mindenkinek!