Mint tizenéves kisfiú ültem be a Godzillára. Nagyon vártam. Aztán kijöttem a moziból és valami hiányzott. Nehéz megfogalmazni, hogy mit éreztem, vagy mit nem, de leginkább a beígért katarzis hiánya az, amivel ezt le tudom írni. És nem a filmmel volt baj, hanem velem! A film teljesen rendben volt. Valamilyen eredettörténet, néhány sablon mellékszereplő elhelyezve, hogy legyen kiken keresztül szemlélnünk az eseményeket, aztán adj neki! Az, hogy az apró emberek szemszögéből láttuk az eseményeket, kifejezetten jót tesz az élménynek. Egy háborús filmben sem látjuk a felsorakozott wermacht ezredet, ahogy csatába indulnak, hanem csak a golyók süvítése, a becsapódó bombák és néhány tucat támadó katona van.

Aztán azért jön a film utolsó harmada/negyede, amikor gigantikus szörnyek egy-egy mozdulattal felhőkarcolókat döntenek összeSan Fransisco belvárosában. Kurvajó az egész, tiszta gyönyör tényleg. De akkor is elmaradt a katarzis. De miért? Mit akarhatok még? Valami többre vágytam? Hova már? Hiszen „gigantikus szörnyek egy-egy mozdulattal felhőkarcolókat döntenek össze San Fransisco belvárosában”.

Emlékszem általános iskolában az töltötte ki a hétfő reggeleket, hogy a vasárnapi filmben mi volt. (Igen, akkor még egy film volt vasárnaponként, amit mindenki nézett.) És néhány felrobbanó vagy ütköző autó nagy szám volt.

- És azt láttad amikor…?

- Ja, és az amikor…?

- Úúú, ja.

De most már több kell. Sajnos már elvárjuk a 3D-t, a 4D-t, az 5-öt, az ezret! (És ez sajnos az emberi világunk sok egyéb területére rávetíthető, de ebbe most ne menjünk bele.) Jó, ez a 3D dili engem szerencsére pont elkerült, de úgy néz ki, mégis hatással van rám a folyamatos ingerküszöb tornászás. Jobban kell küzdeni ellene. Mert lehet! Vissza kell térni a régi filmekhez. Újra megnézni a kedves klasszikusokat, vagy a vérprofi thrillereket, drámákat. Meg kell bennük találni az izgalmat a látványon túl. És ha ezekkel kondicionáljuk magunkat, nem marad el a gyermeki rácsodálkozás a nyári blockbustereknél.

A saját szórakozásunkon túl sajnos más is áldozatul esik ennek az őrült tendenciának. Nagy hatással volt rám a World War Z. A könyv. Aki nem ismerné, ez egy kitalált dokumentumregény, egy elképzelt helyzet alapján, miszerint a világon felüti a fejét egy zombi vírus. A szerző interjúkat készít az elképzelt túlélőkkel. Olyan az egész, mint egy gondolatjáték. És nagyon jól működik. Többször is beleborzongtam. Amikor egy nő meséli, hogy a szüleivel felmenekültek északra, ahol az élőhalottak megfagynak, csak sajnos egy idő után nem volt mivel tüzelni, illetve az élelem is elfogyott. Az egyszerű baka meséli, hogy hogyan vágtak vissza Zednek, amikor megindult az ellentámadás. Kiképző meséli, mennyit köszönhettek a kutyás egységnek. Egy anyahajó korlátjánál meséli a tengerész, hogy a rengeteg veszteség listáján ott vannak a nyílt vízre menekült túlélők által teljesen kiirtott bálnák is. Ebből egy nagyon jó dokumentumsorozatot lehetett volna csinálni riportokkal, beszámolókkal, archív felvételekkel az emberek örök túléléséről, a küzdelemről, a veszteségről, az áldozathozatalról és a globális összefogás szépségeiről. Erre lett belőle egy semmitmondó egynyári film, mert a lassú zombik nem elég izgalmasak, meg akkor legyen benne Brad Pitt, mentsen meg minden helyzetet és esztelenül pörgessük fel az egész dolgot. Mert az kell az embereknek. Vagy ha nem, gondoskodunk róla, hogy az kelljen.

Elbaszott egy világban kell élnünk Tibor!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.