Végéhez közeledik a kéthetes szabadságunk. Úgy érzem, mindent megtettünk, hogy emlékezetes maradjon. Most egy beszámolót akarok írni az élményekről, nem tudom, milyenre fog sikerülni. Leginkább az események átgondolása és megragadása a célom. Lehet, hogy unalmas lesz egy kívülálló számára, de most tényleg a blog napló - szerű funkcióját veszem igénybe, háttérbe szorítva a szórakoztassuk a népet - funkciót.

Első utunk Siófokra vezetett, ha jól számolom négy napra. Itt az ivászat-alvás-strandolás szentségtelen háromsága töltötte ki minden napunkat és éjjelünket. Ilyen meleg még életemben nem volt a Balaton és ilyen jó ivó cimborákkal már rég nem volt lehetőségem fogyasztani. Az alvás meg… alvás. Kell, hogy újra kezdhessünk mindent. Hogy felkeljünk, együnk valamit, fürdőruhát húzzunk és kisétáljunk a strandra. Amint víz ért, valami kattant az agyamba és visszatért az előző életem, amiben valószínűleg kiskutya lehettem. Hatalmasat csobbantam, ugráltam, szaladgáltam, vetődve, két/négy lábon kaptam az eldobott labda után, miközben a többiek mögöttem sétáltak és velem ellentétben megtartották emberi méltóságukat. De nem érdekelt, mert nagyon jól esett. Eshet még valami ilyen jól a nyári forróságban? Talán. Egy hideg sör, miután strandolásból hazamegy az ember, lezuhanyozik, felöltözik és a sötétedő ég alatt elindul kedvenc kocsmájába, majd odaérve kér egy korsó csapoltat. Utolsó este pedig csak kártyáztunk és üdítőztünk. Erre a tervre valaki így reagált a telefonba: „Win. Cső.”

Esetleg grillezni indul az ember, ahogy mi is tettük egyik este. Kisfröccsös poharat szorít gyér kerti lámpa fényénél és figyeli az árnyak közt osonó kölyökmacskát. Gyors mozdulattal az ölébe veszi és simogatja, miközben a barátaival beszélget, a sülő hús illata és sercegése pedig megállíthatatlanul terjeng. Valahol itt kezdődik az élet.

Siófok után megpihentünk az otthonunkban. Nem sokat csináltunk, csak henye, tervezgetés, szívroham. Ugyanis arra értünk haza, hogy a nyuszi nem kakilt, ami azért rendellenes, mert naponta kitermeli saját tömegét szarban. Tehát ha nem kakil, valami baj van. Kiderült, hogy nem is eszik. De miért nem? A doki megmondta: belázasodott. De miért? Érzékeny kisállat, bármi okozhatta. Antibiotikum, lázcsillapító, még pár vizit, rengeteg aggódás és sok szeretet. Rendbejött. Így nem kellett kihagynunk az Euro-Túrát. Még előtte felfedeztem a Wilfred című sorozatot, mindjárt meg is nézek egy újabb részt.

Ott tartottam, hogy Euro-Túra. Öten egy kocsiban. Daráljuk a kilométereket. Első állomásunk a Plitvicei-tavak. Olyan, mint a képeken, sőt, olyanabb. A csobogó víz alá tesszük a kezünket, és nem bírjuk elhinni, hogy létezik ennyire tiszta dolog. Hogy valami lehet ennyire kellemesen hűvös ilyen melegben. Nem szeretek túrázni. Végtelenül untat. Mekkora faszság már baktatni a fák között, vagy a pusztában, akkor már inkább futok. De itt minden egyes lépés megérte. Hegyre föl, hegyről le, mindenhol kristálytiszta víz, csobogás, vízesés, kékség, ámulás, bámulás...

Estére keresünk egy eldugott, erdőszéli helyet, ahol felállítjuk a sátrakat, vacsorázunk, nézzük a csillagokat, beszélgetünk, megiszunk egy bort és medvetámadásról viccelődünk. Reggel felkerekedünk és tovább suhan az út alattunk. Majd egy hegy tetejére érve felbukkan előttünk a tenger. Nem messze hatalmas, kopár, lakatlan szikla. Fenséges látvány. Legurulunk az első strandhoz. Ebédelünk és pipiskedve bemerészkedünk a jéghideg sós vízbe. A kavicsok csesztetik a talpunkat, de kit érdekel? Sört bontunk és a parton ülve álljuk a hideg hullámok támadását. Hülyéskedünk és gyönyörködünk a látványban, majd lassan szedelőzködünk, strand odébb is lesz és kell találni egy olyan helyet, ahol lehet szikláról ugrani. Meg is találjuk. Leparkolunk és hosszú lépcsőn megyünk le egy apró öbölbe, amit meredek sziklafal tesz még különlegesebbé. Itt a víz már melegebb, de a bemerészkedés továbbra is igazi börleszk-műsor. Még jó, hogy akkor is tökéletesen látjuk, hova lépünk, amikor már derékig vagyunk a vízben. Lépésről-lépésre, kőről-kőre. Aztán nem tudjuk tovább halogatni a dolgot, belecsobbanunk a tengerbe teljes testünkkel. Hanyatt fekszem, élvezem, hogy a sós víz könnyebben tart fenn, mint az édes. Becsukom a szemem és csak sodródok a fényben, felhőt hírből sem ismerünk ezen a napon sem. Laci szikláról ugrik, de csak egyet, mert nehezen lehet megközelíteni a szirtet. A parton áztatjuk magunkat és újra sört bontunk. Aztán innen is tovább állunk. Haladni kell, mert vár a szállodai szoba estére, négy főre. Irány Olaszország!

A napsütés tönkretette az FM transzmittert, ezért zene nélkül maradunk. A szőlőültetvények közt ismerkedünk az olasz rappel. Amint találunk egy kellemes dallamot, belekapaszkodunk és az utazás végéig dúdoljuk.

Az olasz tengerpart homokkal és kagylóval van borítva, a víz pedig kifejezetten meleg. Addig maradunk, míg nem kezd lemenni a nap. Narancssárga-vörös fényben indulunk a szállás felé és sötétben érünk oda. Örülünk a tiszta ágyaknak, rendes zuhanynak, mosdókagylónak, angolvécének, csapvíznek, légkondinak, MTV-nek, nyugodt éjszakának. Még az ágyon is ugrálunk egy keveset vacsora és fürdés után.

Reggel kajálás után visszatérünk a tegnap esti strandra. Délig pancsolunk, úszunk, lukas matraccal viaskodunk, tollasozunk, kagylót gyűjtünk és nézzük a határtalan horizontot. Ha szánkkal nem is, de belül folyamatosan mosolygunk. Újra kocsiba szállunk és elhagyjuk a partot. A kontinens belseje felé indulunk. A fenséges Dolomiták felé. Akármennyi hegyet látunk, nem tudjuk megunni. Keresztülszáguldunk az apró falvak és városkák közt. Bevásárolunk estére, majd éttermet keresünk. Jobb lenne egy kedves mamma, aki ellát minket, de egy étteremmel is megelégednénk. Az utcák kihaltak, az üzletek zárva. Nem csoda, szieszta van. Éhesen és dühösen indulunk tovább, közben azon panaszkodva, hogy hogyan van bátorságuk éhes embert bosszantani. A szirtek látványa enyhíti dühünket. Hat órakor egy újabb kisvárosban újabb étteremnél állunk meg. Senki sem beszél angolul, de megértik, hogy mit akarunk. Pizza, Pasta. Mondják, van konyha, miért ne lenne? A világ legtermészetesebb dolga. Eddig nem volt az, amelyik étterem nyitva volt, ott sem üzemelt a konyha. A szieszta ugyebár. De nem bosszankodunk, helyet foglalunk kint az árnyékban és kiválasztjuk a klasszikus fogásokat. Pizza, pasta. Tökéletes, hibátlan. Parmezánnal, olivaolajjal vastagon, szikkadt kenyérrel. Tökéletes. Mindenki jóllakik. Mindenkinek ízlik. Mindenki boldog. És amikor már kókadozunk a gyomrunkat feszítő plusz súlytól, csak oldalra nézünk a sziklás csúcsokra és újra erőre kapunk. Kedélyesen hajtunk, néha megállunk egy-egy érdekes helyen, ahogy eddig is tettük. Fel a szerpentinen. És mindig magasabbra, magasabbra, nem hisszük el, hogy még mindig van feljebb. Egy emberként borzongunk bele a gyönyörűségbe, amikor felérünk a csúcsra, a lankák közé, ahol tehenek legelésznek a lenyugvó nap narancs fényénél. Hideg van, de nem bánjuk. körülnézünk, hogy örökre beleégjen a látvány és az érzés a tudatunkba. Hogyha a jövőben bármikor összecsapnak fejünk felett a hullámok, legyen bennünk egy hely, ahova lepihenhetünk.

Lassan, megfontoltan ereszkedünk. Lejjebb kell jutni, nem akarunk az éjjel fázni. Síparadicsomokon vágunk át és egyéb kisebb falvakon. Egyre sötétebb van, figyeljük az erdei beugrókat. Végül találunk egy elhagyatott katonai bázishoz vezető földes utat. Eldugott beugró, sűrű takarásban. Tökéletes. Tüzet rakunk, sátrat állítunk és inni kezdünk. Söröket, borokat, limoncellot. Beszélgetünk, nassolunk, tápláljuk a tüzet, becsiccsentünk, a fák közt végezzük a dolgunkat, tovább iszunk, hülyéskedünk, vitatkozunk, berúgunk, a tüzet nézzük, tűzifát gyűjtünk, beszélgetünk, elálmosodunk, aludni térünk.

Hideg reggel ébreszt, a csatateret bámuljuk, amit hagytunk. Nehézkesen összeszedjük magunkat, felöltözünk, fogat mosunk, eltakarítjuk a romokat magunk után és indulunk. Haladni kell, mert két órára várnak minket 300 kilométerrel odébb. Kábelen fogunk lesiklani. Egy reggeli azért belefér, egy patak mellett vagyunk, ami hatalmas fehér kövek felszínén zubog. Már több ilyennél voltunk az út során, de ezt sem lehet megunni.

Autópályán hajtunk, mint az őrültek, végül időben célba érünk. Megkapjuk a súlyos felszerelést és buszra szálunk. Tíz perc alatt felvisz minket az indulási pontra. Jobbra balra forgatjuk a tekintetünket és izgulunk. „Ott a kábel. Ott fogunk menni. Az nagyon magas! Basszus, mi lesz itt?”

Felvesszük a hevedereket és sorban állunk. Nézzük, ahogy mások elstartolnak. Már nagyon várjuk, hogy indulhassunk. Becsatolnak minket a kábelre, feszülten vigyorgunk. Évin látják, hogy nagyon parázik. A fülébe súgják: „Good Night!”. Nevetve és sikoltva zuhanunk, fák fölött suhanunk a semmiben. Ilyen madárnak lenni? Mert akkor én ezt akarom legközelebb! Megérkezünk, de van még egy csúszás. Rövidebb, de sokkal gyorsabb, meredekebb. Itt már teli tüdőből ordítunk. Fantasztikus érzés. Ez a befejezés tökéletes volt, már nem vár más, mint a hazaút. nem emlékszem belőle sokra, csak a tihanyi kompon eszmélek fel, hogy itt a vége. Már csak haza kell jutni. A vonatozást mind átalusszuk. Boldogan köszönt minket a nyuszi, folyamatosan rosszalkodik. Csak fürdésre és Rixi lakhelyének rendezésére van erőnk. Bezuhanunk az ágyba és az elmúlt napokkal sem álmodunk, mert túl mélyen alszunk. A visszaemlékezés ráér másnap reggelre. Felkelek, Évi még alszik és elkezdem ezt gépelni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.